Siratóének. Jaj szegény fejemnek, jaj, kalácsok, lepények...
Mondja egy szakember (orvos), olvasom, hogy nem az annyira elátkozott zsír jelent kockázatot egészségünkre, hanem a cukor. Nem mondja ki, de nyilvánvaló, hogy az édességre gondol. Vagy még azon is túlra, rossz belegondolni. S ez, sajnos, nem jó hír nekem.
Zsírosat ugyan ritkán eszünk, de lemondani a zsírról, azt könnyen megtenném. Az édességről? Na de (kérem és kérdem): miért? Akkor mi marad?
Még a sóról is sokkal könnyebb. (Már meg tudom enni úgy a paradicsomot meg a krumplit, hogy nem sózom. Egyáltalán: semmit se sózok, ha sótlan, hát üsse kő.) De azok a piték... Kalácsok, lepények, felfújtak, mézesek, mézesmázosak. A rizskók (hivatalosan rizskoch). A kuglóf. A zsemlefelfújt, jaj, és mind közt a torták...
Az élet maga is kockázat. És most nem a bolti jégkrémről (házi nevén nanuk) van szó, vagy a Marlenkáról, a Horalkyról, az émelyítő-nosztalgikus Miláról, a kókuszos Margotról, vagy a rafinált Kofiláról, nem.
A házi körülmények közt, feleség vagy lány vagy anyós sütötte édességekről van szó. Hát mi a rossz azokban?
Feltételezem, a mákos tészta is édesség, a darás derelye (házi nevén dedelle) és a lekváros fánk is. Vagy vegyük a palacsintát: ha nincs benne cukor vagy valamilyen édes töltelék, az nem palacsinta. Hanem hortobágyi, az meg egészen más lapra tartozik. Mi marad, kérdem? A pogácsa? Mondjuk, tényleg, a pogácsa – milyen finom is tud lenni. Na, azért minden jó, ha jó a vége. Éljen a pogácsa!
A sorozat első tíz része:
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.