„A tudatlanság sokaknak biztosít megélhetést: egy tanárember örök harcot folytat ellene, a populista politikusnak pedig örök érdeke fűződik ahhoz, hogy éltető eleme legalább egy bizonyos százalékban megmaradjon.”
Kedves Bubi,
nem akartam hinni a fülemnek, amikor nyilvánosan azt fejtegetted, hogy ti a béke nyelvén beszéltek, míg mások – a veletek egyet nem értők – a háború nyelvén.
Politikusainktól már megszoktuk a slendrián beszédet, tehát amikor a mondandójuk köszönőviszonyban sincs a valósággal. Megszoktuk, mert úgy gondoljuk, hogy semmi közünk a pártpolitikához, és elengedjük a fülünk mellett az üres lózungjaikat.
Rosszul tesszük. Csak egy anyanyelvünk van, mindnyájan azt használjuk, nem lehet elszigetelni a sajtótájékoztatókon vagy a lakossági fórumokon elhangzott beszédektől. Amit tegnap elengedtünk a fülünk mellett, azt ma a szánkra vesszük. Ha másért nem, azért, hogy tiltakozzunk: „Dehogy beszélek a háború nyelvén! Miféle ökörség már ez?” Elvégre védekezni kell az igaztalan vádak ellen.
A kampánynak vége. Sikerült elérni a célt. Egyszer használatos politikai érdekből csináltatok egy gyors retorikai manővert: a szlovák nacionalista baloldal jelöltje is békenyelven beszél, akárcsak ti, ezért a jobboldali magyarok szavazzanak rá.
Hibátlan politikai produktum. Egyik jelölt békéül beszél szlovákul, a másik pedig háborúul. Így a sötétben is meg lehet különböztetni a kétféle szlovák beszédet, sőt azt a logikai ellentmondást is kiküszöböltétek vele, hogy a bal nem jobb.
Most már meg lehetne nyugodni, csak az a baj, hogy a szavakkal leplezett valóság itt maradt velünk. Az a valóság, amelyikben nem létezik „békenyelv” (ezért a háborúé sem), ennek ellenére a két táborra osztott magyarok azon vitatkoznak egymással, hogy ki melyiket beszéli magyarul. A boltban, az utcán, a családi asztalnál. Már nem az a slágertéma, hogy ki milyen iskolába íratja a gyerekét, vagy hogy mit tesz a magyar szó megmaradásáért a végeken.
Én már azt is hallottam – kapaszkodj meg! –, hogy nem kell majd szlovákul tanulni a magyar iskolákban, mert bevezetitek a „békenyelv” oktatását. Abszolút logikus következtetés, elvégre az eszperantót is azért hozták létre idealista nyelvészek, hogy a nagy nemzetállami szkanderezés közepette legyen egy neutrális nyelv, amely úgymond hontalan, hiszen Eszperancia nem létezik, ergo anyanyelvi beszélőinek sose lesznek területi követelései (ezért is becézik békenyelvnek).
Gondoltad volna, hogy ilyen polgárháborús állapotokat hagytok magatok után? Legyünk konkrétak: magyar-magyar viszályt. Szerintem igen. Hiszen a kommunikációs kiképzés mellett magyartanári végzettséged is van, bár téged nem köt a tanári eskü.
A tudatlanság sokaknak biztosít megélhetést: egy tanárember örök harcot folytat ellene, a populista politikusnak pedig örök érdeke fűződik ahhoz, hogy éltető eleme legalább egy bizonyos százalékban megmaradjon. Innen nézve ugyanazon a harcmezőn küzdenek, csak éppen egymás ellen, s míg a tanár az ismeretszerzés békés eszközeivel, a politikus manipulációs technikákkal.
Mivel sose tanítottál, meghívlak egy virtuális magyarórára, mondjuk a negyedikes gimnazistákhoz (választópolgárok!), de előre szólok, hogy kösd fel a gatyád! Ez a hallgatóság ismeri a nyelvi regisztereket, a stílusalakzatokat, elemezték az orwelli újbeszélt, hallottak már a zsdanovi béketáborról, és felismerik a hidegháborús (békeharc, 68-as béketankok) vagy a hibridháborús variánsait, amelyek a háború folytatásai nyelvi eszközökkel.
És kérdeznek: mi ez a „békenyelv”? Olyan, mint a kutyáké, amikor meghunyászkodó jelzéseket adnak? Vagy úgy kell érteni, mint az anyósnyelvet, ami nem az anyósok nyelve?
Valami olyasmi, virágnyelvféle, feleli a tanárkolléga, és felrajzol a táblára egy üres négyzetet: ez a „békenyelv”. Egy olyan kommunikációs keret, amiben bármi hangzik el, az békepárti szólam lesz (még a tűzparancs is), aki pedig vitatkozik vele, az ellenség, tehát háborúpárti. Majd elmagyarázza a mentális struktúrák és az emberi gondolkodás viszonyát.
Hú, akkor mi meg vagyunk lőve a tudományunkkal együtt, hiszen mi most a háború nyelvén beszélünk! – szól közbe egy első választó. – Hogyan lesz ennek vége? A tanár úr széttárja a kezét: ennek a nyelvi háborúnak csak az tud véget vetni, aki elkezdte.
Ugye, már vége, Bubikám?
Ölel, Tilda
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.