A közelmúltban „akut költözködésen” estünk át. Hatása a mai napig tart. Napi használatban fontos tárgyak tűnnek el, majd kerülnek elő váratlanul, amikor már kemény forintokért pótoltuk őket, vagy hirtelen kiderül, hogy amit előző lakhelyünkön könnyedén tároltunk, az most sehogyan sem fér el – szóval gyötrelmes az egész, s amikor már azt hisszük, mindent megoldottunk, kezdődik újra. De most nem panaszkodni akarok, mert van a kínlódásban jó is.
Csak a rend kedvéért ismétlem újra, hogy hatvannál is jóval több évet töltöttem a televíziózásban, és ne tessék, kérem, hencegésnek venni, ha megjegyzem, hogy voltak általánosan tetszést kiváltó, sikeresnek ítélt kezdeményeim is. Ilyen hosszú idő alatt ez nem olyan ritka. Mint ahogy az sem, ha ezek esetében tárgyi elismerésekben is részesültem. Röviden: van nyolc szobrom!
Félreértés ne essék, nem engem ábrázoló, gigantikus köztéri alkotások, hanem a fentebb említett tetteimért nekem ítélt művek. Művészeti alkotások. Kisplasztikák. Gondolom, érthető, hogy számomra becsesek, s most új helyen, a nappali bejárata feletti polcon sorjáznak. Ha kimegyek, bejövök, el sem kerülhetem, hogy pillantásom rájuk ne essen.
Ma reggel is így történt, s miközben – minek is tagadjam – elégedetten szemlélgettem őket, hirtelen bevillant: ugyan tudom-e, melyiket miért kaptam? Elhatároztam, megírom mindegyiknek a történetét. Hát akkor nézzük!
Van egy légies fémalkotás, a SIKER szobor. A sárkányt eregető lány. Ha jól emlékszem, az 1980-as évek elején történt, hogy megszólalt a telefonom, s a vonal túlvégén Zalatnay Sarolta volt. Ismertük egymást, de addig személyesen nem találkoztunk. Meglepetésemre a művésznő közölte, hogy egy műsorötletet hozott, mivel úgy tudja, szívesen fogadom az ilyesmit.
Az ötlet valóban érdekes és aktuális volt. Ugyanis akkortájt is elég súlyos gazdasági terhekkel kellett a lakosságnak birkóznia, és a közhangulat ennek megfelelően morózus volt. Az elképzelés maga roppant egyszerű: bármilyen siker is legyen az, gazdasági, ipari, kulturális vagy sport-, értesítsenek bennünket, s mi meghívjuk a siker gazdáit, beszélgetünk velük, és bemutatjuk magát a teljesítményt is. Ebből azután egy hangulatos riportműsor kialakulhat, amelyben a zenei siker „elkövetője” adhatja a zenés kíséretet, vagy a hangszeres szólista is bemutathatja tehetségét. Szóval tetszett a tipp.
Magam dönthettem, mert egy kis osztálynak voltam a főnöke, és mert mániásan szerettem műsorcímeket kitalálni, nagy leleménnyel ezt a leendő műsort SIKER-nek neveztem el. Tudtam, hogy azért az ilyesmi meglehetősen nehéz formátum, Cininek (addigra már voltunk ilyen viszonyban) túl nagy falat lenne, így magamat kértem fel. Időközben kiderült, hogy a művésznő csak postása volt az ügynek, a kitaláló a könnyűzenei élet egyik vezetője volt. Őt felhívtam, megkérdeztem, mennyit kér az ötletért. „Egy forintot” – szólt a válasz, s ezt azért a nehéz viszonyok ellenére is elő tudtam teremteni. Elindultunk. Időközben gazdagodott az ötlet. Egy adásban 3–5 sikerről adtunk hírt, s az első adásban a korabeli magyar gazdaság három legendás hírű igazgatója alkotta a zsűrit. Név szerint Horváth Ede győri, Gorjánc Ignác jászberényi és Burgert Róbert bábolnai csúcsvezér, akiknek ki kellett választaniuk a legértékesebbet, amelyik a szobrot elnyeri.
Bennünket is meglepő nagy sikere volt az első adásnak. De egy dolgot azonnal kiszavaztak a nézők: ne legyen zsűri! Döntsenek a nézők! A beküldött szavazatok alapján dőljön el, hogy egy-egy adás végén melyik téma kapja a legtöbb levélszavazatot, s evvel együtt a szobrot. A tizenkét adás, szerénytelenül azt kell mondanom, diadalmenet volt. Általános siker.
A tizenkét szobor tehát gazdára lelt, amikor meglepetésre üzenetet kaptam az elnöktől, hogy jelenjek meg előtte. „Maradt egy tizenharmadik szobor is – közölte mosolyogva –, az legyen a tied.” Megsúgom, nem tartoztam a kedvencei közé. Macerás alaknak tartott. Kértem, hogy írjon hozzá egy „jogosítványt”. Írt. Ha megtalálom, közzéteszem.
(Még nem találtam meg… Tán legközelebb.)
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.