Puszinyomok Oscar sírkövén

Meg hát, ugye, ennek a szemorvosnak a felesége, becsületes álnevén Jane Francesca Elgee Speranza szintén ismert író volt, így talán nem véletlen, hogy a fia is az lett, szintén álnéven.

Híres akart lenni, az lett

Ezt az ír fiatalembert pedig úgy hívták, hogy Oscar Finghal O’Flaherty Wills. 1854-ben született, a 19. század utolsó évtizedeiben pedig már ő volt az egyik legismertebb angol botrányhős, a viktoriánus erkölcsök lufipukkasztója, afféle meg nem értett művészzseni-ősceleb, akit sokszor csak azért hívtak előkelő londoni társaságokba, hogy ott legyen. Hírnévre vágyott, meg is kapta, mert nem esett nehezére felkelteni az emberek figyelmét. Ráadásul még íróként is helytállt.

Már fiatalon is élelmes volt egyébként a kis Finghal, többek közt arra is időben rájött, hogy ha ismert és sikeres akar lenni, be kell szereznie egy jól csengő művésznevet. Így lett belőle az 1870-es években Oscar Wilde. A Wilde angolul vadat jelent. Ez a dublini gyerkőc tehát előkelő iskolákban tanulhatott, ahol először is nyelvérzékével tűnt ki. Ír létére a kezdeti erős akcentusát levetkőzve már oxfordi kiejtéssel beszélte az angolt, a franciát pedig angol akcentus nélkül, sőt a görögben és a latinban szintén otthon volt. Mivel szülei szalonjában élénk társasági élet folyt, Oscar tízéves korára jártas volt a témákban, melyeket a korabeli szalonokban feszegetni volt szokás, napi politikától kezdve egészen az ókori és a reneszánsz művészetek égető kérdéseiig. 1878-ban már díjat is nyer Ravenna című költeményével az egyik iskolájában kiírt verspályázaton.

1880-ban már annyira ismert, hogy egy lap karikatúrasorozatot indított róla. Ki akarták csúfolni különc viselkedése és főleg öltözködése miatt, az író azonban nem bánta, úgy gondolta, ettől is csak híresebb lesz. Dobáljatok meg sárral, csak közben figyeljetek rám, mondogatta, mert nem hitte, hogy az olvasók egyszer majd felfedezik műveinek zsenialitását – mindenképp ő szerette volna először felhívni magára a figyelmet. Írói zsenialitására egyébként Anglia csak születésének százéves jubileuma kapcsán, 1954-ben eszmélt rá, és akkortól kerültek művei ismét az érdeklődés középpontjába.

Kedvencből kitaszított

Wilde Londonban összeházasodott Constance Mary Lloyddal. Londonban telepedtek le. Az író előadásokat tartott, újságíróként tevékenykedett, és írta zseniális nyelvezetű műveit. Született két fiuk, nekik Wilde meséket kezdett írni.

1891-ben egy fiatal író megkereste őt, hogy bírálja el verseit és tehetségét. Ez az ifjú Lord Alfred Douglas volt, akivel e hivatalosnak induló kapcsolatuk egyre mélyebb viszonnyá változott. A fiatal fiú társaságában Oscar több időt töltött, mint saját családjával, ami házasságon belüli konfliktusokhoz vezetett, és botrányba torkollott. Az ifjú lord apjának, Queensberry márkinak sem tetszett ez az „abnormális” viszony fia és az író között, és felelősségre vonta Wilde-ot, aki azonban meggondolatlanul rágalmazási pert indított a márki ellen. Így gyorsan a bíróság előtt találta magát, az ellene felhozott vádakat ráadásul nem tagadta, egyszerűen abszurdnak tartotta. A bíróság pedig bűnösnek találta őt fajtalankodás bűntettében, és két év fegyházra, valamint kényszermunkára ítélték. 1895-től 1897-ig raboskodott a börtönben. 1896-ban meghalt édesanyja, ami még inkább megtörte őt. Az angol társadalom, bár addig sok mindent elnézett neki, különc viselkedését és öltözködését, polgárpukkasztását, de hogy családos emberként egy másik férfival tartson fenn viszonyt, az sok volt.

Túllépve kereteit

A beteg és kitaszított író 1897-ben szabadult a börtönből. Szembesülnie kellett azzal, hogy a nyilvánosság már nem kíváncsi rá. Bár fia egy ideig támogatta, Wilde még abban az évben egy tengerparti francia faluba, majd Párizsba költözött, ahol álnéven tengette napjait, és könyve is álnéven jelent meg. A readingi fegyház balladája című munkájának kiadásán a szerző neve helyett C. 3. 3. felirat szerepel. Ez volt cellája száma a börtönben. Alfred Douglasszel egy rövid ideig még tartották a kapcsolatot, aztán szétváltak útjaik. Wilde bajait Párizs sem tudta meggyógyítani – egykori ismerősei átnéztek rajta, elmentek mellette az utcán. Betegen és szinte koldusszegényen végezte, még ha előkelő szállodában is, melyet egy ideig barátja jóvoltából használhatott. De ott is különc problémája támadt: irritálta a tapéta színe. Vagy ez a tapéta megy innen, vagy én – mondta egyszer. Amikor már tényleg a végét járta, és orvosa az elmaradt fizetségről érdeklődött nála, az író egy másik szállóigévé lett mondattal hárította el: Úgy halok meg, ahogy éltem, túllépve anyagi kereteimet. 1900 novemberének végén alig néhányan kísérték el koporsóját a Père-Lachaise temetőbe.

Csókok által erodálva

Wilde azonban még jó száz évvel halála után is képes volt bekerülni a hírekbe, hiszen szárnyaló emberalakot ábrázoló méretes sírkövét az utóbbi évtizedek során hölgyrajongói rúzsos szájjal csókolgatták össze, s a több ezer vörös ajakpecsét már messziről világított a temetőben, mely a francia és az európai művészet és történelem megannyi meghatározó alakját rejti. A pusszantással kifejezett tiszteletadás az 1990-es évektől hatalmasodott el Wilde síremlékén. Nemzetközi összefogással (értsd: az ír kormány, az író családja és a francia temetőrestaurátorok) időnként lecsiszolták, de a vörös ajaknyomok csak újratermelődtek. 2014-ben végül úgy döntött az örökös és az illetékesek, hogy üvegfallal veszik körbe a síremléket, a csiszolások, na meg a rúzsnyomok ugyanis állítólag elkezdték károsítani a követ, s félő volt, hogy ha így folytatódik, rommá csókolják. Azóta az üvegfalra kerülnek az Oscar Wilde-nak címzett puszik nyomai, egy-egy rózsaszín vagy vörös filctollal, rúzzsal odaírt üzenettel együtt. De még így is van, aki felkapaszkodik az üvegketrec tetejére, hogy csak azért is rácuppantson egyet rúzsos szájával a kőre. Ez a hozzáállás valószínűleg tetszik a fejleményeket a túlvilágról figyelő írónak.