Gabriele D’Annunzio mindent véghez vitt, ami élete során eszébe jutott: volt ünnepelt költő, katona, államférfi. Ma a fasiszta ideológia dédapjaként tekintünk rá.
Nem titok, hogy a fasizmus nem a hitleri Németországból, hanem Olaszországból ered, ahol Benito Mussolini miniszterelnökként már 1922-től állami ideológiaként alkalmazta. Azonban ő is csak tanulta, a karlendítéshez és más egyéb gesztusokhoz hasonlóan, egy másik népszerű olasztól, akit úgy hívtak: Gabriele D’Annunzio.
Művészeti multitalentum
Nehéz eldönteni, hogy ezt az embert foglalkozását tekintve minek titulálhatnánk. Talán leginkább kalandornak, hiszen amibe kezdett, az szinte kivétel nélkül izgalmas fordulatot vett. Pedig lehetett volna középszerű zeneszerző vagy épp egy önbizalom-hiányos hivatalnok is, hiszen apja polgármester volt, őt pedig vékony és alacsony termettel áldotta meg a sors. Jómódú családba született Olaszország Abruzzo tartományában 1863-ban. Tizenhat évesen már verseskötete jelent meg, amelyet latinból készített fordításai mellett nagyra értékelt a kritika, fényes jövőt jósolva az ismeretlen ifjúnak.
Rómában, egyetemi tanulmányai alatt már rendszeresen publikált kritikákat és lírát, irodalmi szerveződésekhez csatlakozott, politikai nézeteit illetően pedig az olasz irredentizmussal szimpatizált. A következő évtizedekben sorra adta ki versesköteteit és drámáit, fő jellemzője a dekadencia. Közben hegedült és zongorázott, megismerte a komolyzene irányzatait. Regényt is írt, művei pedig többségükben rákerültek a pápai indexre. Ettől persze még az akkori olasz irodalom legnagyobb szupersztárjaként tekintettek rá. Ahogy a népszerű emberekkel lenni szokott, a századforduló előtti években ő is politizálni kezdett, majd bekerült az olasz parlamentbe.
Felsőbb- és alsóbbrendűek
Lelkesedett a háború eszméjéért, mondhatni, művészeti tevékenységként tekintett a hadviselésre.
Hozzáállásának leglíraibb bizonyítéka, hogy amikor 1918 augusztusában olasz repülőgépek szálltak Bécs fölé, és szórólapokat dobáltak szét a háború értelmetlenségét hangsúlyozva, a La Serenissima nevű köteléket nem más, mint Gabriele D’Annunzio vezette.
A háború végén pedig felháborodott, amikor a párizsi békekonferencián a többségében olaszok lakta Fiumét nem akarták Olaszországnak adni. Úgy döntött, magához ragadja a kezdeményezést: vagy kétezer fős szabadcsapatával elfoglalta a várost, és megalapította a saját városállamát, a Carnarói Olasz Kormányzóságot (Carnaro a Kvarner-öböl olasz neve). Alkotmányt is írt neki, ez volt a Carnarói Oklevél, amely kimondta, hogy a városállamban a felsőbbrendű faj uralkodik az alsóbbrendű felett.
A felsőbbrendűeknek szinte mindent szabad volt, beleértve a kábítószer-fogyasztást és a szabad szerelmet, az alsóbbrendűekről pedig annyit jegyzett meg az okirat, hogy ebben az életükben nem ízlelhetik meg a szabadságot. Ezt tartják az első protofasiszta alkotmánynak. Az egyetlen ország, amely a Carnarói Kormányzóság függetlenségét elismerte, meglepő módon a Lenin vezette Szovjetunió volt (amihez azért érdemes hozzátenni, hogy az orosz polgárháborúnak ekkor még csak a felénél tartottak).
D’Annunzio államfőként szerette a teátrális gesztusokat. Minden reggel verseket és kiáltványokat olvasott hivatala erkélyéről, délután zene szólt nála, este pedig tűzijáték volt műsoron. Mivel példaképének Richard Wagnert tartotta, és a zene része volt életfelfogásának, a zene a Carnarói Oklevélben társadalomszervező komponensként is megjelentik.
Defenesztráció és exhibicionizmus
A furcsa városállam tizenöt hónapig bírta, 1920 őszén az olasz hadsereg lőni kezdte, decemberben pedig a felkelők serege megadta magát. D’Annunzio visszatért Olaszországba, Fiume pedig néhány évre szabad városi státust kapott (majd 1924-ben az olaszok mégiscsak annektálták).
1921-ben a költőt baleset érte: kizuhant egy ablakon, nem tudni, hogy véletlen megszédülés, az alkoholos vagy kokainos kábulat vagy egy bosszúálló szeretőjének „segítő” keze miatt-e, és két napig kómában feküdt. De felépült, ám visszavonultan élt, a Garda-tó mellett. Mussolinivel néhány felvonuláson azért megjelent. Aukciókon vagy régiségboltokban fel-felbukkannak régi képeslapok, amelyeken ketten ülnek egy padon: a Duce figyelmesen hallgatja mentorát, a proto-Ducét, akitől átvette a karlendítéses köszönést, a felsőbbrendű faj ideológiáját és a parádék ötletét. D’Annunzio 1938-as haláláig találkozgattak, ám az idős kalandor állítólag óva intette Mussolinit attól, hogy Hitlerrel szövetkezzen.
„A világ meg kell, hogy legyen győződve arról, hogy bármire képes vagyok”
– vallotta magáról, és mindent el is követett azért, hogy figyeljenek rá. A sok korabeli és egyéb izmus közül talán leginkább az exhibicionizmus jellemezte. A róla fennmaradt történetek (köztük számos perverz pletyka) egy részéről képtelenség eldönteni, igaz-e, hiszen a művészből lett államférfi nemcsak hogy nem cáfolt semmilyen pletykát, ami róla keringett élete során, de sokszor ő maga indította útjukra ezeket. Szülővárosában, az abruzzói Pescarában máig nagyon népszerű, utca, egyetem és stadion is viseli a nevét.
Fagyi, eper, kokain
D’Annunzio szeretett enni, nem kevesebb vehemenciával közelített a táplálkozás művészetéhez, mint a költészethez, a háborúhoz vagy a politikához. Imádta a csokoládét, mindig volt nála kéznél, emellett naponta több alkalommal falt főtt vagy friss gyümölcsöt, főleg kedvencét, az epret.
A fagylaltok közül a citromsörbet volt a gyengéje, ebből tizenkettő is lecsúszott a torkán egyszerre. Imádta a parrozzo nevű abruzzói süteményt, amely félgömb alakú, csokival leöntött kukoricakenyér (ráadásul ennek feltalálásakor őt érte a megtiszteltetés, hogy először megkóstolja).
Kedvelte a steaket, a halat, a szinte nyers grillezett húst, a szarvast, a szarvasgombát, a toszkán sajtokat és a tojást, amelyből 4-5-öt fogyasztott naponta. Kis éttermekben szeretett étkezni, és dicsérte családias jellegüket. A kokaint sem vetette meg.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.