A második világháborút kisgyermekként éltem meg. Emlékeim csak a szüleim elbeszéléséből fakadnak.
Anyám két kicsi gyerekről gondoskodott, és a hideg őszi időben a pincében tartózkodott, mert a házban nem voltak biztonságban. A kiásott krumpli tetején volt az ágyunk, ahol valamennyire lepihenhettünk. Ennivaló is szűkön volt, mert az éléskamrában egymásnak adták a kilincset a harcoló katonák. Ők is éhesek voltak. Az istállóból is kihajtották az állatokat, pedig a tehén nagyon hiányzott, mert a gyermekek jórészt tejen éltek. Sajnos a háború a legrosszabb dolgot szüli az emberek számára. Mégis. Hiába okultunk a múltból, ma mégis háború dúl a szomszéd országban. Testvérnép ágyúz egymásra. Gyárakat, katonai támaszpontokat támadnak, rombolnak le. Egymás után dőlnek össze a lakóházak, mint a kártyavár, és ártatlan emberek válnak hajléktalanná. Csak a gyászosan füstölgő épületmaradványok kiáltoznak fel az égbe: Hol vagy, Istenem? Tegnap itt még békés emberek laktak. Ne engedd, hogy tovább harcoljanak és gyilkolják egymást. Az élet a legdrágább kincs minden ember számára, miért feledkezünk meg róla, a háborúnak minden időben óriási áldozatai voltak, és vannak ma is. Mégis, testvérnemzet támad ártatlan békés emberekre, akik semmiről sem tehetnek. Hatalmas tömegek váltak hajléktalanná, és sokan az életükkel fizettek a hódító meggondolatlanságáért. Reméljük, hogy rövidesen megegyeznek a nagyhatalmak, és béke lesz az emberek és nemzetek között. Hazatérhetnek az elmenekült emberek, s kezdhetik újból az életet, amit ilyen rövid idő alatt sikerült elveszíteni, romba dönteni meggondolatlanul a hódítás céljából.
Tóth Éva, Kassa
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.