Tóth Erzsébet Fanni: Üzletnek remek, Földünknek katasztrófa

Amikor elvittek a szövetkezeti busszal valahova kirándulni, mi, asszonyok mindig bementünk a méteráruboltba is. Ha nem is varrattuk meg azonnal, úgy voltunk vele, hogy soha nem lehet tudni, milyen idők jönnek, és jó lesz az a szövet vagy a bélés máskorra is...”

A két ünnep közti családi beszélgetéseken merült fel a ruhák témája. Nagyanyám szerint ők annak idején szebben jártak, mint a mai fiatal nők. Azt mondja, hiába árulnak mindenhol már rongyokat, azokból lóg a cérna, meg olyanok, mintha a kutya szájából húzták volna ki őket. Bár nem szeretem a „régen minden jobb volt” okfejtéseket, bevallom, részben igazat kell adjak neki. Hányszor bolyongtam a fővárosi plázákban, amikor egy-egy fontos eseményre kellett volna ruhát találnom… Órák után csak a kedvem ment el a még akciósan is aránytalanul drága, igénytelenül megvarrt, sehogy sem álló szoknyáktól és blézerektől. Nem számít extrémnek sem a magasságom, sem a testsúlyom, elvileg számos hozzám hasonló alkatú nő él Közép-Európában, de hogy ők honnan öltözködnek, ha igényesebb dolgokat szeretnének, azt sokszor megkérdeztem már magamtól...

A mandarin- és mézespuszedli-illatú szobában előkerül Molnár néni története. A falusi asszonyé, aki évtizedekig varrta a ruhákat. Kismenyasszony, nagymenyasszony, ballagási szoknya, kosztüm vagy szalagavatói ruha – mind a kisujjában volt. Hozzá viszont nem bankkártyával, hanem előre megvásárolt anyaggal, gombokkal és cipzárral kellett érkezni. Ő aztán levette a méretet, javasolta, hogy az adott testalkathoz meg a rendelkezésre álló dolgokból a hólos vagy a sima szoknya, kerek vagy V kivágás illene jobban a megrendelőnek. Aztán még általában (főleg, ha háromrészes kosztümöt akart az ember) 2-3 alkalommal el kellett hozzá menni próbálni.

Ha nagy lakodalmakra készült a falu, és a násznép sok tagjának kellett új öltözék, Molnár néni a szomszédasszonyokat is befogta az egyszerűbb munkákra: amíg ő szabott, és a varrógépen varrt, addig azok férceltek, tűztek, elszegtek. A Fő utca kis házában csak úgy égett a kezeik alatt a munka, s a ruhák, amelyek tőlük kerültek ki, ruhák maradtak még évek múlva is! Ha meghízott valaki, megtalálta a módját, hogyan kell egy kicsit kiengedni, hogy, ahogyan akkor mondták, ne legyen olyan passzentos. De ha a családban a lánytestvérek között valaki kisebb volt elsőáldozókorában, mint a nővérei, az ügyes kezű varrónő be is tudott venni a kismenyasszonyruhából, hogy az úgy álljon, hogy bárki megnézhesse! 

Irigykedve nézem a szekrény mélyéről előkerült fotóalbumban a 80-es évek eleji lagzimenet színes ruháit. A szabásuk mutat némi hasonlóságot (hát hogyne, hiszen az aktuális divat az divat), de a kézzel hímzett gallérok, az apró gyöngyökkel díszített vállak és mandzsetták, az alakot tökéletesen követő szabásvonalak, a gyönyörűen rakott szoknyák... Ilyeneket ma a legmenőbb nagyvárosi bevásárlóközpontok agyonreklámozott márkái között biztosan nem találnék. Azok többsége ugyanis fast fashion – ázsiai, sokszor gyerekrabszolga-munkával elkészített, olcsó és nagyrészt műszálas anyagokból készült egyen- és hamarmunka. Az meg, ahogy tudjuk, csak ritkán jó. Van belőle viszont óriási mennyiség. Néhány euróért dobják utánunk a leértékelt tunikát, a nagy feliratos pulóvert és flitterekkel díszített pólót, hiszen kell a hely a következő szezon új darabjainak. Raktározni drága, jövőre eladni már nem lehet, hát vigye, akinek kell, kettőt fizet, most egyszeriben hármat is kap! Ezeknek az anyagoknak nincs tartásuk, szinte senkinek nem oda esik a ruhák derékszabása, a mellbevarrás, ahol annak lennie kellene, a végeredmény pedig borítékolhatóan az, hogy nem érzik magukat komfortosan a viselőik, ezért a túlkínálatban hamarosan újabb és újabb ruhákat keresnek. Az üzletnek jó, a Földünknek, rajta velünk, kész katasztrófa.