Gyerekkorom vendégségeihez, a névnapi köszöntésekhez, a húsvéthoz hozzátartozott a kérdés: „édeset vagy erőset?” Ha a szomszéd átjött, hogy segítsen odébb tenni egy szekrényt, vagy visszahozott egy kölcsönkért kalapácsot, neki is illett önteni valamit. A valami, ahogy az édes vagy az erős persze soha nem kávé volt. Azt hiszem nem meglepő, hogy ezekben az esetekben mindig alkohol volt az alku tárgya.
Az én pici buborékomban két párhuzamos valóság létezett. A nők, ha feltették nekik ugyanezt a kérdést, mindig szabadkoztak. Mintha kőbe lett volna vésve, hogy csak hosszas unszolásra fogadhattak el egy stampedlinyit, s ők akkor is bonyolult magyarázatot fűztek hozzá. Például, hogy ez most miért egy kivételes alkalom. Vagy „nekem nem lehet, mert azonnal kipirosodom tőle”, „gyógyszert vettem be, úgy fájt a fejem, mielőtt elindultunk”, és soha nem maradt ki az „ugye, milyen csúnya is az, ha egy nő iszik?” A társaság női tagjai ilyenkor hevesen bólogattak, a férfiak meg már nem is figyelek, amikor előkerült a szomszéd utcából a Jarka vagy a Juli története (tetszőleges nevekkel behelyettesíthető), akiken már a vak is látja, hogy együtt szlapálnak az urukkal. Az érvelés mindig arra futott ki, hogy egy rendes asszony ilyet nem csinál, mert ennek a vége mindig az, hogy „az ilyen” az elhanyagolja a háztartást.
A férfiaknak ezzel szemben szinte mindig elnézték a kocsmázást. Nekik kijárt. A hosszú munkanap után kellett a kocsmában a sör, amihez persze lecsúszott a feles is. Ha hétvége volt, vagy lekésték a munka után a falujukba induló buszt, akkor tettek egyet a másik lábukba is, nem voltak félemberek ugyanis…
Az alkoholra épülő hagyományaink mellett a kora 90-es évek gazdasági kiszámíthatatlansága, amikor évtizedek óta működő gyárak zárták be a kapuikat, ellehetetlenítve több ezer család megélhetését, valószínű, csak tetézte a helyzetet. Ahogy az sem segített kimászni az alkohol szorongató markából, hogy emlékeim szerint szinte senkit nem diagnosztizáltak és kezeltek ebben a közegben függőséggel. Ha a családtagok a legszűkebb környezetükben panaszkodtak is, megoldókulcs nélkül általában a „nekünk ez jutott” mondat terhe alatt csendben cipelték a súlyos következményeket. Nem voltak hatékony és könnyen elérhető terápiás lehetőségek.
Évek teltek el azóta, hogy ezekről az emlékekről nem beszéltem senkivel. Talán nem is tudatosítottam, magyarul milyen sok piás szófordulat van a tarsolyomban, amelyek mindegyike a gyerekkoromból, különböző felnőttek hangján szólal meg bennem.
Talán most sem jutott volna mindez eszembe, ha egy hosszú buszozás során nem akart volna az utamba egy friss jelentés az alkoholfogyasztás országonkénti statisztikáiról. Monoton volt az út, be is sötétedett közben, volt időm gondolkodni... Hogy például mennyire természetes volt akkoriban, hogy az orvos az iszik. Hogy tudni lehetett, azért kell sokat várni, mert a kocsmában van. Vagy volt előző éjszaka is, és sokáig tart felkelni és valamennyire kijózanodni. Megszámlálhatatlan történet keringett félreszúrt injekciókról, szétdurrant vénákról. Ugyanígy tudtuk, hogy melyik tanító a piás. Nem is csinált belőle senki titkot. Tudtuk egy szemvillanásból, egy szippantásnyi levegőből, ha a közelükbe kerültünk, hogy aznap az órán mire számíthatunk… Ez volt a normális. Nem is nagyon vitattuk az ilyet akkoriban.
Hogy a következményei normálisak voltak-e, arra már felnőttként keresem a választ.
Előttem van a kép, amikor a hosszúra nyúlt vendégség után a gyerekeket felöltöztetve a nők már nagykabátban kérték az uraikat, induljanak haza végre. Mire a férfiak vicceskedve odabökték: „egyet azért megihatunk még, nem?” A jó asszony, ahogy akkoriban a falusi lakodalmakban meg a focipályán a hangszórókból üvöltött Jimmy hangján, nyelt egyet, és mindent megbocsátott…Kéretlenül jönnek az emlékek, egyik a másik után. Ma is összeszorul a szívem, mint annak idején, amikor egy osztálytársam a szünetben a fülembe súgta, mi történt náluk előző este. Hétpecsétes titok volt, hogy az anyjuk összecsomagolt. Sokat kiabáltak, ők a testvéreivel nem tudtak aludni. Rettegtek, mi lesz, ha anyjuk tényleg otthagyja őket. Aztán a hajnalban elcsattanó pofonok sorozata belátásra késztette őt. Maradt. És emlékszem azokra a beszélgetésekre is, amikor szombaton kora este egy utcabeli kislányt egy apróbb baleset után az ügyeletre kellett volna vinni a közeli városba. Csak ma érzem át igazán a súlyát, hogy a felnőttek azon tanakodtak, vajon kit lehetne megkérni egy fuvarra. Merthogy tudvalevő, ilyenkorra már minden férfi, akinek autója és jogosítványa is volt, ivott...
Gyerekkorom felnőttei közül sokan korán haltak. Gyomorfekély, infarktus, elhanyagolt cukorbetegség, rák, agyvérzés… baleset. Ilyeneket mondtak okokként a férfiakról. A mindig csendben tűrő nők közül sincs már sok életben. A legtöbbüket még a negyvenes éveikben érte utol a rák, amibe néhány, nagyon sok küzdelemmel teli év után szinte mind bele is haltak. A gyászoló családtagok, az évtizedekig titkokat cipelő gyerekek mára maguk is szülővé váltak. A hosszú napok után, az újabb gazdasági nehézségek, a szomszédban dúló háború rájuk is hasonlóan hat, mint a bezáró gyárak a 90-es években a felmenőikre. Sokan közülük a mintákat követve nem szomjasak szombat esténként. Eltelt 30 év, és mintha ugyanott toporognánk. Gyertyát gyújtunk mindenszentekkor anyukára, posztoljuk a régi családi fotót az évfordulókor, amire angyalkás emojik tömkelegét zsebeljük be a közösségimédia-felületeken, de az igazi kiváltó okokról továbbra is túl keveset beszélünk. Mindegy is már, nem igaz? Nem az!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.