Avagy a lányok szoknyában jártak, avagy havas emlékmorzsák...
Ez az, az örömmel fázás, amiről tán fogalmuk sincs a maiaknak. Nem a hajléktalanokra, a nagy szegénységben élőkre gondolok, rájuk éjjel-nappal, télen-nyáron fájdalommal gondolok, de most csak úgy, a boldog didergést, a nevetve fázást nem ismerőkre. Azokra, akik a termocipőt, termoharisnyát, termonadrágot, termokabátot hordják, ha csak egy picurkát is hidegszik a levegő, és nem tudják, hogy milyen jó, amikor lila ujjakkal, lila füllel, elkékült szájszéllel még mindig nem akarnak hazamenni, mert olyan jó a havat kóstolni, egymást megdobálni, szánkázni sötétedésig. Ahogy én nőttem fel. Az igaz, hogy a bundabugyit, azt a vastag, majdnem térdig érő meleggatyát hordtuk, abból anyánk nem engedett, de az orvos csak a kötelező oltásokkor vagy az általános kivizsgálásokkor látott minket, s ha mégis betaknyosodtunk, ha majd megfúltunk a köhögéstől, anyánk házi praktikákkal gyógyított, nem a patikai kencékkel, egyebekkel.
A minap a tévében egy szórakoztató műsorban a retrólázról volt szó, s hogy igen, a hetvenes években a lányok még szoknyában jártak, s milyen izgi volt a jó lábak után lesni, sóhajtozni, mondta Szörényi Levente. Hej, mondtam, tényleg szoknyában, egyszer egy igazi, ma már nem is ismert zimankóban mentem a templomba kisiskolásként, s a térdem, a lábszáram lila lett a hidegtől, valahogy mégse fáztam, igaz, nem is jártam sokáig misére, hamar más lett a gondolkodásom, de akkor szép volt, meg a karácsonyi templom is szép volt, meg a minden is… Ma már olyan ritka a szoknyás lány, mint a fehér holló. Még a miniszoknyás is, pedig az aztán nagy divat volt, s egyre minibb lett, hadd csábuljanak azok a fiúk. Ma meg inkább, ha már szoknya, akkor a majdnem földig érő, s mostanság mindenből a fekete a verhetetlen. A termoöltözéknek pont az ellentéte meg az, amikor a tinik az iskola előtt (cigiszünetben) ugrálnak az egyik lábukról a másikra, hogy milyen egy k***a hideg van, miközben a nyakuk, a fél mellük, a derekuk, a veséjük, a lábuk szinte fedetlen.
Sok évi kihagyás után december elején hirtelen belepte kisvárosunkat a hó. Meg is lepődtek a környékbeliek, nőtt sok hóember, s azon a napon csupa vidámság volt a város, hógolyózott mindenki, én meg, gondolatban újra gyerek, még jól meg is lassítottam a lépteimet, hadd lepjen be a hó, s egy valóságos mászkáló hóemberként értem haza. Olyan jó volt, olyan jó! S még az is eszembe jutott, hogy egyszer régen, amikor még vonalas telefon sem volt, a tanító néni valami igen fontosat akart a falu végén lakó anyukájának üzenni, hát ki menne el, kérdezte, húszan is jelentkeztünk, s mentünk ketten kiválasztottak a nénihez. Fújt a szél, hordta a havat, dermesztő hideg volt, kesztyűben is lefagyott szinte a kezünk, de nem is éreztük, a néni meg adott ám a szolgálatért jó forró teát, süteményt, de jó volt.
S az a piros télikabátom! Az a szépséges! A harangalakú, amit még alapiskolásként, teljesen egyedül vehettem meg a spórolt pénzemen. De sokáig hordtam, de sokáig, úgy szerettem.
Nem minden emlékem ilyen tündéri hideges. Van egy nagyon rossz mikulásosdis gyerekkori. Összetereltek bennünket az iskola tornatermébe, mert előtte való napon megalkották a nagy szocialista, kollektív télapózást a nyilván felsőbb üzenetre cselekvő tanítóink, hogy mindenki vigyen valakinek, barátjának, kedvenc osztálytársának otthonról csomagot. Volt olyan lány, fiú, akinek mindenki a barátja, barátnője szeretett volna lenni, ahogy ma is vannak ilyen vezérségre önjelöltek, s hát az ilyenek sok csomagot kaptak, s volt olyan is, aki semmit se kapott, mert lenézett volt, mert szegény volt, mert rossz tanuló volt, mert... Én meg kicsi gyerekként olyan dühös lettem az ilyen ostoba, hazug télapósditól, hogy sírni szerettem volna, s akkor bizony fáztam a meleg tornateremben, nagyon fáztam.
S a nyári konyha télen, ahol kukoricatuskóval is fűtöttünk, s a régi disznóölések gyönyörű emléke! A nyári konyha, ahol aztán a fél életüket leélték az emberek. A fél rokonság mosta a belet, vágta a zsírnak valót, sütötte a pecsenyét, rendszerezte a hajnali hidegben levágott, megperzselt, feldarabolt disznó maradványait. A hagymán megsütött disznóvér majdnem olyan finom volt, mint a sokat emlegetett bögellői nagymamám töltött galambja. Másnap meg boldogan caplattunk a nagy hóban a rokonokhoz a kóstolóval. Olyan jó volt fázni is kicsit! De
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.