Szászi Zoltán: Ébredések

Langy pannóniai szél mosdatta tájon, olyan vidéken, ahol legfeljebb a nagyon távoli Alpok hava néha ha becsillan még a látóhatár peremén. Ott már igen, ott már felpattantak a szemek. Mások ott az ébredések. Városok vannak ott, polgárok. Itt? Errefelé? Királyhegy árnyéka húzódik fölénk, morcosan, innen a falu feletti dombról még csupa hófehér kristályos, hideg, fagyba lehúzó ásítozós tél bármerre nézek, nagy és morgós medveálom. Dehogy van még itt ébredés! Csak a fal melletti osonás, árnyékban suttogás, remegés van. Nincs ébredés. Se virág, se rügy, sehol semmi még. Pannóniai szél helyett barbarikumi hideg, szűk szemű hajnal, éppen csak langy napsütés, az is csak délben. Itt távol vagyunk az ébredéstől. Valóságosan és jelképesen.

Már ezt abból is tudom, hogy a tereken, az itteni kisvárosokban, ahol most megint valamiféle lázadásszerű, valami mozgolódás mégis támadt, ott mennyire fázós még a hangulat. Ébredés? Ébredések? Lassan, óvatosan kezdődnek csak. Előbb pár tucatnyian, majd tán százan is vagyunk. Míg ott messze, egy-egy alkalommal tízezrek hullámzanak egységes tömegben addig itt, bizony, itt addig százan vagy kétszázan is alig. Távol vagyunk. De vagyunk. Mi itt. E tájon. Táj, hon. Polgár, ember, ország s jog. Fogalmakat tisztázgatunk. Magunkat fogalmazgatjuk. Mi miért s hogyan legyen, kik vagyunk s mire képesek?

Mindig elfelejtett volt ez a vidék, mindig is pufferzóna, mindig is lesajnált térség. Olyan, amelyet afféle tranzitnak használnak, hely, ahol éppen kidobják az autóból a sörösdobozt, az elhasznált teli pelenkát, a meggémberedett pizzaszeletet, ablakmosó kiürült flakonját. Ez az a vidék. S ha nem lesz itt ébredés, akkor ez is marad a szerepe. Ez a köztesség. Ez a „szerintük ott már nincs is semmi” érzés. Ezt építgetik, nevelgetik itt belénk. A kisebbrendűséget. Éreztetik, hátrányos helyzetűek vagyunk. S gondolom, azt szeretnék, maradjunk is ilyenek. Álmatag, bamba, masszaszerű tömeg, bólogató ostoba szavazógépek. Úgy gondolják, jó nekünk ez az állapot. Mit ugrabugrálnánk mi itt? Csak csendben, szépen pofa be, lépést tarts, és éljenezz! Mint régen. Akkor is ugyanez volt. Ébredés? Ugyan már, még mit nem! Szundikáljatok szépen, ostobuljatok, hallgassatok, bámuljátok a vezérek arcát, higgyétek el az óriásplakátok kétbites politikai üzeneteit! Meg vagyunk értve, pórok? Gondolkodni? Azt nehogy megpróbáljatok! Lépést tarts, masírozva irány arra, amerre mondjuk! Mi, a nagy manipulátorok. A Nagy Testvér medveháton lovagolva biztat minket, Nagy Testvér kifutófiúja népautóból uszít velünk titeket. Ti, az ébredezni kívánók még alszotok, s így a jó ez nekünk, arctalanoknak.

Itt, ezen a vidéken az az elvárás, hogy a pór változatlan, és szundikál. Nagy becsben tartja a nagy semmit, amit eddig nagy vezéreinktől kapott. Álmodja az ígéreteket, melyekből eddig mindig sokat kapott. Meg van félemlítve minden létező módon. Például ilyesmivel: az ébredezők és az ébredezésre biztatók nyugdíját megvonjuk, aki munkaviszonyban van, azt kirúgatjuk, aki vállalkozik, azt ellehetetlenítjük. Adó-, munkavédelmi, számvevőszéki s minden egyéb létező módon az ébredezőket vegzáljuk, zaklatjuk, molesztáljuk. Szóval így merjetek pattogni, ébredezők!

Eljött hát a nehogymárbajlegyenisták ideje újra, eljött az idő, amikor minden kérdésre az a válasz, kérem, én nem idevalósi vagyok, nincs véleményem, kisember vagyok én, kérem szépen az ilyen nagy dolgokhoz, jaj, ne is tessék engem ilyennel zaklatni, tudom ám, hogy hamis úri játék a politika, kérem szépen. Hát, így vagyunk! Ezzel az ébredéssel. Tavasz akarna lenni pedig. Hóvirágok, téltemetők, krókuszok, fürtös gyöngyikék virítanak az Alpok aljához közel, ott a Dunánál. Duzzadó nárciszhagymákból kirobbanó zöldek, virágzás ígéretével törekednek fel a sárból. Ébredések ideje van. Csak ez az elfelejtett táj, ez szundikál még mindig. Ez tud fájni nekem, ez a suta bénaság, ez a lagymatag bambulás, ez a meghunyászkodó nehogymárbajlegyenista akolviselkedés. Ébresztő! Ha tovább alszunk, a párnát is kilopják majd a fejünk alól. Majd ha koppanunk, ébredünk?