Szavak, nyelvek – szerelmek

És ezzel a szójátékos tréfával máris a nyelvhez jutottunk. Papírdarabkán röppent elém a minap: Jobban szereti az anyanyelvét az, aki idegen nyelvet tud. Első pillantásra igaznak tetsző állítás, legalábbis lehetséges, hogy így vagyon, aztán megszólal bennem a kekeckedő, kukacoskodó, kételkedő alak. Mi van, ha valaki anyanyelvi szinten beszél egy másik nyelvet is? Ez esetben mindkettőt egyformán szereti? Sőt tudunk írókról, köztük közép-európaiakról, akik két nyelven írnak azonos színvonalon, azaz a tanult nyelvből nem csupán az alapszókincset, a legegyszerűbb grammatikai képleteket ismerik, különben egy életrajz, családi kör vagy lakhely száraz leírásánál nem jutnának messzebbre, a bonyolultabb metaforák világába. Ha tehát feltételezzük, hogy még egy vagy több nyelvet bírnak anyanyelvi szinten, akkor, igen, elképzelhető, hogy az anyanyelvük mellett ugyanúgy szeretik azt a másik, tanult nyelvet, melyen publikálni is képesek. Vagy még jobban. Függetlenül attól, hogy mélységesen igaz, amit Kosztolányi Dezső írt A tíz legszebb szó című kisesszéjében: „Minden nyelv egy külön hangszer… Egy új világ kezdődik minden nyelv küszöbén, a szépség új birodalma, új értelmi és érzelmi törvényekkel.” És ha már legszebb szavakat emlegettem, idézzük fel újra, Kosztolányi szerint melyik a tíz legszebb magyar szó, mely „merőben önkényes” választás eredménye, s ahogy megjegyzi, éppúgy jellemzi őt, mint nyelvünket: Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.

Ezek, így önmagukban, pusztán a hangzásuk alapján, ha nem először találkozunk is velük, valóban szépek, lehetnének akár angol szavak, különösen, hogy ismerjük a fogalmi jelentésüket a hozzájuk tapadó árnyalatokkal együtt. Szépek, mint József Attilától a következő, éppen az egyszerűségükben nagyszerű sorok: „Mikor az uccán átment a kedves, / galambok ültek a verebekhez. // Mikor gyöngéden járdára lépett, / édes bokája derengve fénylett. // Mikor a válla picikét rándult, / egy kis fiúcska utána bámult. // Lebegve lépett – már gyúlt a villany / s kedvükre nézték, csodálták vígan…” Üdítő filmjelenet, finoman hullámzó kellemes dallam. Hétköznapi szavak hívságoktól, cicomától mentes csendes ünnepe. Ilyen verseket olvasva, mondva, mindig elpártolok a legszebb nyelvtől, az angoltól, s visszatérek dicsérni, szeretni, élvezni magyar anyanyelvemet. Ugyanis számtalanszor elcsábított már tőle Shakespeare nyelve, melyet értek és beszélek, hasonlóképpen a szlovák és cseh nyelvet, lengyelül is nehezen adnának el, oroszból egy fél év alatt újra jó lehetnék, a némethez kellene egy intenzív esztendő. De csak egyetlenegy nyelven vagyok képes gondolkozni, magyarul. Hogy ettől jobban szeretem-e őt mint anyanyelvemet, nem tudom, szerelemmel biztosan nem, családon belül van, szerves alkotóelemem és munkaeszközöm. És ha már szerelem, idegen nőt szokott a férfiember kiszemelni és szerelemmel szeretni. Az édesanyát, leánytestvért egyszerűen szeretjük. Az más kérdés, hogy megteszünk-e értük mindig mindent.

Mint már jelezni próbáltam, a nyelvek közül én az angollal vagyok úgy, hogy szerelemmel szeretem. A legszebb, legcsinosabb, leghajlékonyabb, kissé könnyűvérű, más nyelveknél sokkal hamarabb meghódítható. Persze, egy bizonyos fokig, mert később, amikor már azt hinnéd, végképp a tiéd, becsap, akadályt akadály után állít eléd, s ha nem vagy elég szemfüles és kitartó, bizony, hoppon maradsz. Percy B. Shelley (1792–1822) The Indian Serenade című verse nem éppen erre, inkább a szépségre, dallamosságra példa. Más okok miatt is a harmadik versszakát idézem ide, először eredetiben, majd Babits Mihály fordításában:

Oh lift me from the grass!

I die! I faint! I fail!

Let thy love in kisses rain

On my lips and eyelids pale.

My cheek is cold and white, alas!

My heart beats loud and fast; –

Oh! press it to thine own again,

Where it will break at last.

Jaj, bűvölj föl a fűből!

Halok! Hullok! Ájulok!

Szórja csókkal szám-szemem

szerelmed, mint záporok!

Arcom fagyos és fehér,

szívem dobzörgése vad:

szorítsad szíved fölé,

talán ott majd megszakad…

Babits zseniális fordításában elbűvölnek ezek a sorok Shelley Indián szerenádjából, elbűvöl az egyik versszak is, a másik is, egyforma gyönyörűséggel ontják a fényt, miközben eszembe sem jut, hogy azon töprengjek, igaz-e, hogy jobban szereti az anyanyelvét az, aki idegen nyelvet tud. Egyébiránt, az anyanyelvet nem is annyira szeretni kell, mint inkább gondosan ápolni, művelni, tisztán tartani, szépen használni. Mert szerethetek én bármit, bárkit, ha nem törődök vele, ha gyötröm, sőt botot emelek rá. Mindazonáltal annyit lejegyezhetek, a magyar nyelv csodája számomra minden olyan pillanat, mint amilyen például József Attila fennebbi verse és Babits magyarított Indián szerenádja. Ilyenkor a magyar nyelv iránt érzett vonzalmam mégiscsak átcsap szerelembe, és elhagyom az angolt. Hát nem szebben hangzik az, hogy „Jaj, bűvölj föl a fűből!”, mint az, hogy „Oh lift me from the grass!”?! Vagy legalább annyira szépen!