Nyolcan a hídon

Mindenesetre, ha esőcsepp koppan a párkányon, vagy hópehely landol rajta – oly csendesen, finoman, ahogyan én sohasem tudom letenni a számítógépemben a repülős játékok között talált TU–95-öst –, egyszerűen létezni jó. A nyár szétszór. Megy mindenki, amerre lát, vagy ameddig a pénztárcája engedi. Ki a lakásába menekül a hőség elől, ki tábor lakója, ki tengerparton üdül fészbukjával. Vagy helyi vizek partján. Dolgoznak is, nem kevesen.

A mi nyarunk ezúttal párját ritkította. Második forró havában szigetelték-újították-szépítették negyvenéves, harminckét családos lakótömbünket, cizelláltabban: társasházunkat, s ezek a munkálatok szeptember közepéig eltartottak. És ha már belső struktúrákat is érintett a változás, akkor, gondoltuk, legyenek újak az ablakok, bocsánat, a nyílászárók is. Szerintem a régiek kibírtak volna még negyven esztendőt, igaz, akkor már százhét éves lennék, ha lennék, csak hát nem éppen hosszú életre rendezkedtem be, a matuzsálemi életkorok titkát is legfeljebb brit tudósok ismerik. Annyi időm, remélem, maradt azért e földi létből, hogy legalább még néhányszor megismételjük az esztendő talán legszebb óráit, melyeket egy határi kanális földdel telehordott széles vashídján horgászattal töltöttünk két fiúunokánkkal. A harmadik, a másfél éves otthon maradt az édesanyjával, édesapjával, különben is veszélyes, beazonosíthatatlan terep lett volna ez neki, bár Bogyó és Babóca kalandjaira gondolva előfordulhat, hogy tévedek. Szóval, napsütés ide, kánikula oda – a felemlegetett zajos-zűrös augusztusi napok közül kiválasztottunk kettőt, melyeken sem balkonfalat nem húztak, sem csöveket nem cseréltek a konyhában. Az első napon vízszemlét tartottunk, több helyen próbálkoztunk, hátha mozdul az úszó, mígnem másnapra kiszemeltük a hidat. Alighanem azért döntöttek a fiúk mellette, mert alatta, meglehetősen mélyen, a tápli zsinórja szerint is, kishalak rajai úsztak el, jól láthatón, időről időre úgyszintén nagyobb kárászok, dévérek, compók eveztek lassan a csendes vízfolyásban hullámzó hínárerdőtől hínárerdőig. Dobd eléjük a kukoricát, csontit, trágyagilisztát! – kiabálták izgatottan toporogva mellettem a fiúk, aszerint, mit tálaltam fel csaliként a horogra. Persze, azzal a céllal jöttünk, feleségem kíséretében, hogy fogják meg életük első komolyabb, a két évvel ezelőtti apró dörgincsnél nagyobb, méretes halukat, nevükre kiállított, két napra szóló engedély birtokában. 

Bennem meg közben felébredt a régi horgászszenvedély. Gyerekkoromban a Latorca partján, később a Csallóközben nem telt el hét, hogy egyedül, barátokkal, majd a cseperedő fiammal ne mentünk volna hajnalban vagy alkonyatba hajló órán horgászni. Évszaktól függetlenül. Újabban esztendők múlnak el, hogy nem vetek horgot vízbe. Szóval, annyi idő után élvezem a játékot. Mert a horgászat egy nagy játék, pláne, ha az elérhető zsákmány meg-megmutatja magát, mintha ingerkedne veled. Nem törődöm a napsütéssel, megfeledkezem gerincbántalmaimról. A legfontosabb azonban: enyhül lelkiismeret-furdalásom, melyet két fiúunokámmal szemben érzek az utóbbi években. Mint nagyapjuk. Keveset vagyok velük, ahhoz képest, amennyit lehetnék, ha dolgozom is, ha különbözik is a napi programom az egykori, a klasszikus, ráadásul gyakran a családdal élő nagyapákétól. Ugyanúgy más a fiúk napi tevékenységrendszere az ilyen-olyan kütyük vonzó rengetege mellett, és mégis… Pedig, közel lakunk egymáshoz, autóval tizenöt percre, a fiaméktól tízre, ugyanazon az útvonalon, csak más-más településen. Lám, befut a fiam három lányunokánkkal, a kukoricatábla széléről szaladnak ugrándozva hozzánk. Megtudták, merre leszünk – hogyan bírtak volna otthon maradni?! A lányok megjelenésével felpezsdül az élet, porzik a híd, az emelkedő tápliban kishalak táncolnak, villódznak a napfényben. Na ez az a „csend”, melyet a horgászok messzire űznének! Engem most valahogy nem zavar. Azért a pirosszárnyúval felcsalizott csukázókészségemet odébb viszem az elhanyagolt, sással vastagon benőtt parton, mely valamikor paradicsomi hely volt, rendszeresen gondozott a kanális vizével együtt. A feleségem az unokákat figyeli, eseményről eseményre fut a tekintete, izgul, magyaráz, a legkisebb, az ötéves hölgy kivételével valamennyien iskolások, de a híd veszélyes üzem.

Én meg a fiamat nézem, aki átvette tőlem a két horgászjelölt mentorálását, trükköket mutat be nekik, hogyan lehet a hínár alól kicsalni a nagyobb halat. Addig próbálkoznak, mígnem a legidősebb, kilencedikes unokám megakaszt egy szép kárászt. Csak sikerüljön most már a másiknak is, szurkolok erősen. Ez a csata valódi, nem virtuális, mint például a tankoké a monitoron, szobában. És sikerül! Az ismét görbülő bot láttán majd’ kiugrik a szívem nehezen visszaparancsolt ritmusából. Újabb kárász, hasonló méretű, 40-50 dkg-os. A horgászjelöltek tehát mégiscsak átestek a tűzkeresztségen. Közben a kifogott, ezüstösen csillogó halak kupacba szólítanak bennünket. Azt hiszem, nyolc ember régen örvendezett egyszerre ennyit határi hídon.

Kérdezték is már a fiúk, mikor megyünk megint horgászni.