Köszönj a bácsinak!

 Nemcsak múló gubanc keletkezhet, melyet humorral akár pillanatok alatt fel lehet oldani, hanem örök haragot gerjeszthet egy sima köszönés, véletlen elszólás.

Az alapokra hamar megtanítottak szüleim, bár kezdetben alighanem velem is úgy jártak, mint a többi szülő a saját, csecsemőkorból kifelé kacsingató gyermekével. Noszogattak: köszönj a néninek, köszönj a bácsinak – elismételhették százszor, csak azért se. A csöppség tudja, mindennek megvan az ideje, különben pedig amit erőltetnek, az olyan is. Aztán ahogy cseperedtem, a magyar ábécé negyvennégy betűje felkapott, és olyan birodalomba vitt, ahol azóta is élvezettel barangolok. Később, 68-ban, 69-ben elkövettem első verseimet, de maradjunk csak az olvasásnál, hiszen éppen az említett esztendőkben találkoztam szlovákiai magyar lapjainkban, például az Új Ifjúságban, olyan rovatokkal, mint Illik, nem illik?, Tudni illik, hogy mi illik!, és hasonló tematikájú cikkekkel. Ezeket azért találtam érdekesnek, mert – szemben az otthoni és főként iskolai módszerrel, melyek többnyire száraz ukázok formájában közvetítettek ezt-azt az illemszabályokból – helyzeteket írtak le, szituációkat teremtve tanítottak. Egy férfi és egy nő – ki kinek nyújt először kezet? És ha igazgató a férfi? És ha a nő főnök? Na és milyen legyen, lehet a kézfogás? Erős vagy csak olyan nesze semmi, fogd meg jól? Továbbá, ki lép elsőként a vendéglőbe, a nő vagy a férfi, és ki foglal előbb helyet az asztalnál? És ha távoznak, ki lép ki először az ajtón? Ki kinek ajánlja fel, hogy tegeződjenek, a nő vagy a férfi? És ha a nő valamivel fiatalabb? És mi illik fordított helyzetben? Továbbá, ha késve érkezünk színházba, moziba, a teli sorok között hogyan oldalgunk az éppen középtájon üres ülőhelyünk felé, szemben a sorunkban ülőkkel vagy háttal nekik, az arcuk, orruk előtt húzva el fenekünket?

Nem folytatom, az ember mint társas lény a társas érintkezés során sok és sokféle helyzetet él meg, az imént idézetteknél bonyolultabbakat is, melyek méltó és elegáns megoldása – az illemszabályok ismeretének hiányában vagy mellőzésével – legfeljebb kivételes esetekben sikerül. Ezeket az évszázadokon át épülő-alakuló erkölcsi-viselkedési normákat egyébként bizonyos értelemben a közúti közlekedés szabályaihoz hasonlíthatnánk, melyek felrúgásával – elképzelni is borzasztó – hamar kaotikus állapotok keletkeznének, hogy a halálos balesetek víziójával elő se hozakodjam. Azt hiszem, ezekben az acsarkodó, ideges, dühös időkben, amikor, hogy mást ne mondjak, a lányok, nők jelenlétében, sőt társasági köréből is dőlnek a trágár szavak, a nyílt utcán is, talán aktuális óhaj: bárcsak annyira tartanánk be az illem-, azaz az ember és ember, némi pátosszal, lélek és lélek közötti közlekedési szabályokat, amennyire a közutakon járműveinkkel!

Azért kellemes meglepetések is érik az embert. És most nem az okos, kiművelt főkre gondolok elsősorban, hiszen ha már a szabadszájúságot emlegettem, manapság közülük, többnyire zárt, munkatársi, baráti körben nemcsak hogy sokan és szívesen káromkodnak, használnak obszcén szavakat, melyek nélkül egyébiránt sok-sok jó vicc azonnal szörnyet halna – a káromkodás mennyiségi és minőségi szintje különben sem intellektus, ill. IQ függvénye –, hanem akik szónoki emelvényeken, médiumokban tömegeket, bizonyos kisebbségekhez tartozó egyéneket, csoportokat képesek megalázni szövegeikkel, magatartásukkal. Efféle zajos társadalmi hullámverésben valóban kellemes meglepetés, amikor udvarias, ahogy régebben mondták, illemtudó fiatalokkal találkozhatunk. Az ember olykor hajlamos azt hinni, kivesztek teljesen, de nem. És ilyenkor mindig eszembe jutnak egykori középiskolai tanáraim, akik magázva fogadtak bennünket, amint az alapiskola kilencedik osztályából megérkeztünk hozzájuk. Ez olyan hatással volt rám akkor, hogy fiatalembert, akár középiskolást, hacsak nem közeli ismerősöm, ma is, hatvanhat évesen képtelen vagyok tegezni. Milyen alapon is tenném?! Ahhoz több idő, több együttlét kell. Vagy teljesítmény, mellyel az ifjú az idősebb emberben kivívhatja az azonnali oda-vissza tegezés megtisztelő jogát.

Ilyen kitüntetés ért engem a 70-es években, amikor Ruffy Péter (1914–1993), a jeles magyarországi riporter, publicista 1974-ben Úttalan utakon címmel megjelent könyvéről méltatást írtam az akkori Vasárnapi Új Szóba. Hetek múlván egy napon hívatott a főszerkesztő. Irodájába lépve öltönyös úriember sietett elém. Ruffy Péter, mondta mosolyogva. Ruffy Péter? Nem akartam hinni a szememnek. Újságíró példaképeim, tanítóim egyike állt előttem, akitől másik könyvet is őrzök, 1977-ből a Bujdosó nyelvemlékeinket. Kiderült hamar, az írásomat jött el megköszönni Budapestről, s ha már itt van, nézzük meg együtt Pozsonyt. Ki sem értünk a Gorkij utcáról, egy magázó mondatomra azonnal lecsapott: – Tegezz csak nyugodtan, kolléga. – Ennél nagyobb elismerést fiatal újságíró nem kaphatott. Kár, hogy némely illemszabályok kimennek a divatból. És nélkülük lármázva, már-már parttalanul folyunk el az idővel.