Füstbe ment projekt

Viszont ha már május, akkor az ígéret mellett valóság is: éppen két éve tettem le az utolsó szál cigarettát. Mert le kellett, a szívem szólt, de ezt már megírtam itt, mással kívánok foglalkozni. Annyit mégis, számomra jelentős évforduló ez, hiszen idestova fél évszázadon át ápolt hagyománynak, kávé kíséretében külön élvezettel gyakorolt szokásnak mondtam búcsút. Hiánya azóta is naponta meg-meggyötör, küld a könyvespolchoz, ahol négy doboz cigaretta, egy megkezdett, két esztendeje mozdulatlanul kacsingat ki a könyvek közül, szemez velem, csábít, vigyem tovább a tradíciót. Nem, ezt nem, bármilyen nehéz még ma is ellenállnom.

Tehát hétszázharminc napja nem dohányzom, és bizonyára ennek köszönhetőn is létezem, még, gazdagabb mégsem lettem. Ezt csak azért jegyzem meg, mert a 90-es években az első nagyobb cigaretta-áremelés idején kedvenc buszjáratom sofőrje közölte, ilyen fizetés mellett kénytelen befejezni a dohányzást. Ez ugyan nincs közvetlen összefüggésben a demokráciával, mégis felvetődött bennem akkor, milyen ország az, ahol anyagi okok miatt kell lemondani – nem Monte-Carlo jachtjairól, nem tengeri horgászatokról, nem Las Vegas-i játékkaszinókról, még csak nem is drága vendéglőkben elköltött vacsorákról, hanem – talán a legolcsóbb szenvedélyek egyikéről. Jómagam ezért sem számoltam anyagi gyarapodással, amikor búcsút mondtam a dohányzásnak, ám az sokszor eszembe jutott, amíg cigarettázva el-eltűnődtem a balkonon – nem mindig gondolati magaslatokba emelkedve, hanem földközelben, közhelyes fordulattal, a realitás talaján maradva –, hogyan örvendeznének, tapsikolnának az unokák, ha nekik adnám azt a pénzt, amit naponta elfüstölök, 2,50 eurót. Hetente 17,50-et, havonta, harminc nappal számolva, 75 eurót. Ezt az összeget a hónap végén osztanám szét ötük között, mint fizetést, azért, mert az unokáim. Szalagot is adnék hozzá, kitöltve természetesen, vagy a 17,50-et kapná meg mindig egyikük a hét végén, amolyan vetésforgóban, azaz öthetenként az éppen soros, és így gyakrabban is vidulna bensőm örömös ugrándozásuknak.

Születésnapra, névnapra mindig kaptak, kapnak tőlünk, nagyszülőktől hol ennyi, hol annyi pénzt, hogy aztán a szülőkével átváltozzon ilyen-olyan óhajtott tárgyi ajándékká, de az én cigarettapénzemre épített unokatámogatási projektem valamiképpen eltűnt, füstbe ment, noha, ismétlem, két éve tiszta vagyok, még a dohány illatától is. Rá kellett döbbennem, igaza van annak az úrnak, aki piaci árusként már négy évvel ezelőtt hangosan ismételgette, rafinált pénz ez az euró, becsapja az embert: répa, retek, mogyoró, az egész csak 3 euró – szinte ingyen van. Ugyanez koronában 90 – mennyi, 90?! Tíz évvel korábban ennyiért még paprikát, paradicsomot és öt fej hagymát is kaptál hozzá. És ezzel eljutottunk az áremelkedéshez, mely rafináltabban történik, mint amilyen becsapós pénzfajta az euró. Holtbiztos, ennek esett áldozatául, valahol itt hunyt ki a projektem.

Lássuk csak! Városkánkban három multi élelmiszer-üzletközpont és a régi hazai, tehát összesen négy csábítja a vásárlót, különféle akciókkal is. Ráadásul kettő-kettő kőhajításnyira áll egymástól. Az árak meg nemhogy csökkennének, hanem meglehetősen gyors ütemben emelkednek mindegyikben, ellentmondva annak a tételnek, miszerint a piaci verseny, a konkurencia a vásárlónak kedvez. A termelők ugyanakkor a nyomott felvásárlási árak miatt panaszkodnak, de az említett élelmiszerláncokban, elnézve az árcédulákat, senki semmit nem nyom lefelé tartó irányba, az alkalmi akcióktól eltekintve. Annál inkább fel az egekbe. Ez pedig az euró imént említett lélektani tulajdonságával együtt azt jelenti, hogy a pénztárnál 27 eurót dob ki a gép, pedig nem vettél semmi extrát, még svájci sajtot sem, és a táskád is alig félig. Nem oly régen 810 koronából majdnem megoldottad a húsvéti ünnepek terített asztalát, az öntözők is, amíg jártak, válogathattak a finom falatok, italok között. Ma mit oldasz meg 27 euróból?! És mit 370 eurós havi fizetésedből?! Sőt, örülnöd kell, hogy ez is, ennyi is van. Munkád!

Erre mondják, ki-ki vérmérséklete szerint, emelkedjenek az árak, fene bánja, de igazodjanak hozzájuk a bérek, oly mértékben, hogy lehessen emberhez méltón élni. Ehhez képest rabszolgamunka, kizsákmányolás tömeges méretekben. Tetszik, nem tetszik, íme a 21. századi közép-európai valóság. Az a bizonyos olló meg csak egyre nyílik a családok között. Demagóg leszek: az egyik golf- vagy szörftanfolyammal felturbózott nyári üdülőtáborba is el tudja küldeni csemetéjét, 500 euróért egy hétre; a másiké, amelynek a feje ugyanennyit keres havonta gyári szalagmunkásként, örül, ha leugorhatnak a Balatonhoz egy napra. És vajon hová mehet annak az embernek a gyereke – gyakran előbukkan emlékezetemben ez a múlt nyári kép –, aki hajnali órán, pirkadatkor kerékpározott mezei ösvényen a kassai vasműbe?! Hogy hatra beérjen.