Emlékek hord(oz)ója

Persze a méhészkedést és a borászkodást is bele kellene vennem abba a bizonyos listába, jóllehet ezeket nem én választottam, hanem a sors fordított feléjük – fiatalon halt meg apám, én tizenhárom voltam akkor, 1961-ben. Két évig még kaptam segítséget a megörökölt feladatok végzéséhez, egy pallérozott beszédű, régi vágású öreg úrtól a négy méhcsalád gondozásához és egy szintén idős parasztembertől, közvetlen szomszédunktól pedig, aki a második világháborúból egy puskatus nyomát hozta haza a homlokán almányi gümő formájában, a hegyen található szőlőnk metszéséhez, a többit megoldottuk anyámmal. Hozzá kell tennem, egyik sem volt idegen „terület” számomra. Kiskoromtól apám mellett sürgölődtem a kaptárak körül, a méhektől nem féltem, megtanultam, csak akkor támadnak, de akkor akár tömegesen, ha durván bánsz velük. A szőlőhegyre meg, a nagymamán kívül, aki otthon maradt vacsorát készíteni, általában négyen mentünk a húgommal együtt, és noha az idő tájt mi játékkal töltöttük az időt, fára másztunk, bujkáltunk, szedret, málnát szedtünk a szőlőszomszédok gyerekeivel a szőlők fölött húzódó erdőben, azért jó érzés töltött el mindig a rend láttán, melyet apu és anyu teremtett a szőlősorokban, kapálással, kötözéssel, metszéssel, fejeléssel, hónaljazással vagy az akkoriban még csak kékgálic és mész keverékével végzett permetezéssel, melynek köszönhetőn – ha visszanéztünk a hazafelé vezető úton – a mi szőlőnk friss kékesszürke színével kitűnt a többi közül az alkonyati ég alatt.

Mindennek akkor is örültem, amikor tizenöt-tizenhat évesen már nekem kellett hátamra vennem a kézzel pumpálható permetezőgépet, vagy egymagamnak kellett megmetszenem az egész szőlőt. Sőt kénytelen voltam ellesni a kádármesterség fortélyait is, miután a főiskolára kerültem. A nagy távolság miatt én csak karácsonyra, húsvétra és a nyári szünidőre utaztam haza, s amikor az első ilyen nyaramon lementem a pincébe, az üres hordókba villanylámpával belepillantva, a penésznek olyan színei és formái tárultak elém, amilyeneket csak amerikai sci-fi filmekben látni. Ha nem tudom, hogy mi az, még szépnek is gondolhattam volna a penészfüggönyöket. Szerencsére, lakott az utcánkban egy csendes öreg ezermester, aki pillanatok alatt kifenekelte hordóinkat, amennyire lehetett, megtisztította a dongákat, majd tüzet lobbantott a hordók belsejében, pusztuljon még a csírája is a penésznek. Végül jött a görbekés, amelynek nyomán elővillant a dongák igazi színe, aztán helyére került a már szintén tiszta fenék, és lehetett mosni a hordókat, előkészíteni az újbornak. Anyám özvegyasszonyként élte le életét, apám halála után végig férfi nélkül, de sok munkával a ház körül, különösen a szóban forgó időszakban, ahhoz azonban gyenge volt madárteste, hogy a hordókat egyedül cipelje fel a pincéből, vagy ott lent mossa ki őket, miután eladta tartalmukat, meg a pince is kicsi volt az efféle tevékenységhez. Így aztán a penész újra és újra megjelent, én pedig már a következő nyáron illedelmesen elkértem az öreg ezermestertől a szerszámokat, mondván, megcsinálom egyedül. Tudta, miről van szó, elmosolyodott a bajusza alatt, jól van, fiam, nesze, az abroncshúzó, kalapács, görbekés, hordófenék-kihúzó, próbáld meg. Csak a fenekelés okozott gondot, de megcsináltam. Később még néhányszor, aztán változtak az idők, ráadásul engem más tájra sodort a szerelem és korán kiválasztott hivatásom. A Bodrogközből a Csallóközbe.

Erről már írtam itt valamikor, s talán azt is említettem, hogy anyám évekkel később utánam jött, és a közelünkben lelt új otthonra egy garzonlakásban ugyanazon a lakótelepen, ahol mi éltünk. Költöztetésekor a vagonba két hordót is betettem. Az öregebbik azóta szétszáradt, a hatvanéves ötvenliteres, eredetileg söröshordó a mai napig megvan, tíz centiméter vastag dongáival, széles abroncsaival. Igen, gyermekeim, unokáim szülőföldjén is folytattam a borászkodást – lakótelepi pincénkben. Az egyik nagyobb alagsori helyiségben végeztük a nagyobb munkákat, ott daráltunk, préseltünk. Béreltem is szőlőskertet, és műveltem, de leggyakrabban vásároltam a szőlőt a muzslai hegyen, főként, rizlinget, leánykát, veltelinit. A mustból csak az első években került a két „keleti”, a tokaji borok illatát és ízét testükben hordozó és önzetlenül továbbadó hordókba, később a borkészítéssel foglalkozó csallóközi gazdák többségét követve a könnyen kezelhető, tisztítható demizsonokra tértem át én is, s ez természetesen egy kicsit más technológiát követelt.

Ezzel együtt minden perc, amit a szőlőben, a szőlővel, a hordókkal, a musttal, a mindig más és más, de mindig mosolygós arcát mutató saját borunk, borom társaságában töltöttem, kedves fejezete életemnek. Ma már üres a pince, ötödik éve, pusztán a befőttek sorjáznak a stelázsin. A bort vásárolom, s gyakran nem tudom, mit iszom. Túladtam a demizsonokon is. Csak az a régi hordó emlékeztet. Egybekapcsolva bennem a „keletet” a „nyugattal”. Tisztán. Belenéztem villanylámpával.