Henry Miller szenvtelen részletességgel leírt mindent, ami történt vele, ezzel pedig keresztülvitte a szexuális forradalmat az amerikai irodalomban. Utolsó éveiben ártatlan gyerekrajzokra emlékeztető akvarelleket festett.
Három sorban talán így lehetne összefoglalni Henry Miller munkásságát. Aki többre kíváncsi, olvassa el a könyveit, melyekről a szerző maga sem titkolta, hogy önéletrajzi ihletésűek. Persze ez egy szerzőnél nem feltétlenül fontos, már ami a szöveg megítélését vagy színvonalát illeti, de az a helyzet, hogy a szexuális forradalomhoz már az is elég lett volna, ha Miller a harmadát írja meg annak, amit megírt.
Az én függetlensége
New York-i német családban született 1891-ben, apukáját még Heinrich Millernek hívták. Tanulmányai nem érdemelnek sok szót, hiszen az egyetemet egy ponton otthagyta, nem érezte ugyanis, hogy egy ilyen típusú intézmény nyújtani tudna neki valamit. „Szabad akartam lenni, szabadon tenni és adni azt, amit jónak láttam. (...) Abban a pillanatban, amikor elvártak vagy követeltek tőlem valamit, kitértem. Ez volt az én függetlenségem.” Dolgozott New Yorkban a Western Union pénzügyi és egy távirat-kézbesítő cégnél. Meg is nősült, először 1917-ben, két évre rá egy lánya született, és 1922-ben már első regényét is megírta. Ezután jött az újratervezés: első feleségétől elvált, regényét pedig sosem adták ki. 1923-ban beleszeretett egy 21 éves táncosnőbe, aki June Mansfield művésznéven volt ismert. A bigott és puritán erkölcsű Amerikát Miller unalmasnak és megvetendőnek találta, elkezdte viszont érdekelni Párizs. Nem is fogott mellé: művészeti tevékenységéhez a legnagyobb impulzust a francia fővárosban kapta, ahová 1928–29-ben már második feleségével utazott.
Párizsi művészek közt
Útjukat egy Roland Freedman nevű gazdag vállalkozó finanszírozta, June egyik régi hódolója. Második regényét (Moloch: or, This Gentile World) 1927–28-ban írta, azt a látszatot keltve, hogy a mű June írása. Freedman ugyanis fizetett a táncosnőnek azért, hogy írjon egy ilyen regényt, ő pedig hétről hétre bemutatta neki a Miller által rótt újabb és újabb fejezeteket, elhitetve hódolójával, hogy azok a saját írásai. A Moloch történetét Miller az első házassága idején, illetve a Western Unionnál végzett tisztviselői munkája során szerzett élményeiből merítette.
June és Henry a korabeli Párizs művészvilágának ismert tagja lett. Olyanokkal jártak egy társaságba, mint Louis Aragon, Pablo Picasso, Halász Gyula, a Brassai néven híressé vált fotós és a korabeli művészvilág egyéb arcai. Következő párizsi útjuk már hosszabbra sikeredett, a második világháború kitörése is ott érte Millert.
De addigra már sok minden történt, például az, hogy közeli kapcsolatba kerültek egy Anaïs Nin nevű gazdag írónővel, méghozzá olyan közelibe, hogy annál közelebbit el sem lehet képzelni. Nin finanszírozta (részben Otto Rank osztrák pszichoanalitikus anyagi támogatásával) Miller első jelentősebb regényének, a Ráktérítőnek a párizsi megjelentetését. June-tól 1934-ben elvált. Kapcsolatukról Henry és June címmel Philip Kaufman 1990-ben filmet is készített.
Csempészáruból forradalom
Ekkor már Miller a Chicago Tribune című lap párizsi kirendeltségének írt, 1940-ben pedig visszatért az Egyesült Államokba, Big Surba (ahol Jack Kerouac azonos című regénye is játszódik, magyar címe Művésztelep). Miller Párizsban megjelent könyveit ezekben az években még csak csempészni lehetett az USA-ba, hiszen nyílt és szenvtelen obszcenitásuk, társadalomkritikájuk miatt összeférhetetlenek voltak mindennel, ami értéket jelentett a korban. Nem meglepő, hogy az akkor felnövekvő első beatnikgeneráció számára jelentettek elsősorban ihletet (köztük Kerouacnak is), melynek későbbi célja már kimondottan az volt, hogy nyíltan protestáljon a fennálló politikai és társadalmi értékrend ellen. Millerben is volt persze társadalomkritika, de ő egyénként, magánemberként (Sydney Finkelstein irodalomtörténész kifejezésével élve) „lázadt a semmibe”, pusztán azzal, hogy szenvtelenül lefestette a hétköznapok mocskát, felháborítva azokat, akik szintén ugyanazt csinálták, vagy ha nem, legszívesebben azt csinálták volna.
A Ráktérítő című regényét egy amerikai bíróság 1961-ben pornográfiának minősítette és betiltotta. Három évre rá az amerikai legfelsőbb bíróság megszüntette az ítéletet, és irodalmi alkotásnak nevezte ki Miller könyvét. Ez volt az amerikai művészetben végbement szexuális forradalom egyik legfontosabb mozzanata.
Akvarell és kacsanátha
Szerettük volna néhány szövegrészleten keresztül érzékeltetni, miért is voltak a maguk idejében olyan botrányosak Miller könyvei. Aztán rá kellett jönnünk, hogy ezek ma is olyan botrányosak, hogy gyakorlatilag közölhetetlenek egy családi magazinban. Mit van mit tenni. Ilyenek a botrányhősök. Mivel a magyar nyelv rendkívül gazdag tárházát kínálja a cifrábbnál cifrább vulgarizmusoknak, Miller fordítóinak is volt miből válogatniuk. Bár csak néhány könyve olvasható magyarul (köztük a Ráktérítő, a Baktérítő és a Szexus) Bartos Tibor és Tábori Zoltán fordításaiban az olvasó letesztelheti saját ingerküszöbét, és nem csak a b betűs igék tekintetében. Miller szövegeiben visszatérő kifejezés például a kacsanátha. Ezzel a szóval próbálta lefesteni azt az ősi késztetést, amikor, mondjuk úgy, ellenállhatatlan testi vonzalmat kezdett érezni azzal a céllal, hogy egy (vagy több) nőt, mondjuk úgy: meghódítson. Egy ponton túl az lehet az olvasó érzése, hogy Miller egész élete és szövegvilága egy nagy kacsanátha.
Ami Miller utolsó éveit illeti, megemlíthető ötödik felesége, egy fiatal japán nő, akitől szintén képes volt elválni tíz év együttlét után. Ekkor Miller inkább már csak grafikákkal és akvarellekkel foglalkozott, több ezer alkotásának nagy része két japán gyűjtő révén ma is a felkelő nap országában található. Millert az irodalomtörténetben akár az egzisztencialistákhoz is sorolhatnánk (van, aki oda is sorolja), ha nem írta volna meg már az egzisztencialisták előtt majdnem ugyanazt. Csakhogy ami az egzisztencialistáknál az intellektus elidegenedéséből fakadó tudálékos közöny életérzése, azt Miller önmagát sem komolyan vevő, trágár szenvtelenséggel fogalmazta meg. Végeredményben pedig ugyanoda lyukad ki, mint az egzisztencialisták: hogy az ember rettenetesen egyedül van a világban, ami ráadásul nem egy kereken felépített egész, hanem egy roncs, amelyet az emberiség tovább erodál.
És egy ilyen, az élet élvezeteit soha meg nem vető ember megélt nyolcvannyolc évet. Gyakran idézik tőle: „A szerelmi csalódást leginkább új szerelemmel lehet pótolni, pontosan úgy, ahogyan az ember a megszökött macskát újjal pótolja.”
A senki érdekelte
„Ez az egyetlen röpke mondat – miért nem próbálsz meg írni te is? – már a kezdet kezdetén zavaros, átláthatatlan hálóba kerített. Én elbűvölni akartam, és nem leigázni; teljesebb, gazdagabb életre vágytam, de nem mások kárára; fel akartam szabadítani minden emberi képzeletet, most rögtön, mert az egész világ összefonódása nélkül, egy képzeletében homogén világ nélkül a képzelet szabadsága bűn. Magában az írásban nem láttam több tisztelnivalót, mint magában az Istenben. Önmagában senki és semmi nem érvényhordozó. Érvényessége csak annak van – elvnek, eszmének, Istennek –, amit minden ember közösen elismer. Az embereket mindig is foglalkoztatta, hogy mi lesz a szellemmel. Engem ez sose foglalkoztatott: a szellem majd gondoskodik a szellemről az adott emberben. Ami egyvégtében érdekelt, az a senki volt, az az ember, aki a kártyajárás közben elveszett, az az ember, aki annyira átlagos, hogy a jelenléte már fel sem tűnik. (…) Semmi esetre sem akartam művész lenni, ha a fogalom valami különcöt, valami olyasfajta lényt jelent, aki elszakadt, messze került az élet sodrától.”
Szexus, Tábori Zoltán fordítása
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.