Amíg élünk

Egyébként az országúton sötétbe hasítanak fényt a lámpák, alig van forgalom. Zsebemben megcsörren a telefon. Nyújtom a feleségemnek, én vezetek, aztán mégsem adom át, csak nem bukkan elő rendőr. – Megismered a hangom, Gyuszikám? Biztosan nem. – Valóban ismeretlen a hang, de hamar kiderül, egykori gimnáziumi osztálytársnőm, Hilda. 1966-ban érettségiztünk, szülővárosunkban, Királyhelmecen, ahol ő később gyermek-színjátszócsoportot vezetett és rendezett a magyar alapiskolában, és hozta is gyakran apró bodrogközi társulatát a dunaszerdahelyi Duna Menti Tavasz fesztiválra. Ott találkoztunk utoljára, vagy negyedszázada. Telefonban még nem hallottam a hangját, nem csoda, hogy nem ismertem fel, mégis restelkedem. – Meghalt Feri – mondja. Ha Hilda keresett meg, annyi évtized után, csak osztálytársunkról, a mi Ferinkről lehet szó. Ujjaim ráfeszülnek a kormányra. Hilda elmeséli, mi történt, a végén hozzáteszi: – A nyolc fiúból már csak hárman maradtatok.

Igen, nyolcan voltunk fiúk, szekérnyi lánnyal, összesen huszonnéggyel egy osztályban, akik több faluból futottak be reggelenként, Nagykövesdtől Bélyen át Zétényig. És jött a négy helmeci is, akik közül kettővel még kis elsősként egy osztályba sodort a sors, és én mindjárt mindkettőbe szerelmes lettem. Aztán már csak az egyiket csodáltam, hetedikes koromig, ám a plátói szerelem lángja még sokáig pislákolt. 1976-ban láttam őt utoljára, ahogy mindenkit a C osztályunkból, akkor volt a második, egyben az utolsó érettségi találkozónk a helyi Fehér Akácban. Laji sincs már, mondja Hilda. Azaz Lajos, pedig ő a nagygéresi polgármesteri munkája mellett is szüntelenül szorgalmazta, jöjjünk össze, találkozzunk! Nem ment. Így jószerével ama néhány osztálytársunk tud ezt-azt egymásról, akik maradtak alma materünk városában vagy a közelében. Akik Kassán telepedtek le, vagy pláne mi, akik átjöttünk az ország keleti végéből a nyugatiba, és már egyre ritkábban járunk haza, akkor is sietünk, talán már meg sem ismernénk több osztálytársunkat. Életünk egyik legszebb szakaszát töltöttük együtt – ráadásul a vasfüggönyön is áthullámzó, új életérzéseket sugárzó beatle-mánia zenitjén.

Otthonról visszahívom Hildát. Feri halálhíre felkavart, egy csomó, szinte filmmé összeálló képet hozott felszínre emlékezetem kútjából, amelyekkel évtizedek óta nem találkoztam. Beszélgetnem kell róluk, ha már Lajos kitartó nógatására sem jött össze egy igazi érettségi találkozó. Lehet, hogy közel és távol mindnyájan éppen őrá, vagy a másikra vártunk, hogy lépjen. Így szokott ez lenni, miközben az esztendők múlnak, rakódnak egymásra. Most már a negyvennyolcadik! Legalább a harmincéves vagy a negyvenéves találkozót tartottuk volna meg! – ismételgetjük Hildával. (Csak az ő telefonszámát tudom, sajnos, Feri váratlan halálának „köszönhetőn”.) Igen, ilyenkor érzi az ember, mit jelent, ha régen látott osztálytársak évtizedekig hanyagolják egymást! Pedig remek osztályt alkottunk, külön-külön és közösségként egyaránt. A tablónkon a mottó, Dénes Györgytől: „A jövő tornyának / Szívünkből verünk falat. / Új bábelünk: / A testvériség / Hitünk a gondolat!” És: „Ad revidendum 1971.”

Hetvenen felüli barátomtól hallom, ők újabban kétévenként találkoznak. Hát igen, racionálisan gondolkoznak, egy bizonyos koron túl, a halál gyakoribb megjelenésével számolva, mégiscsak nagyobb az esély, hogy megszoríthatják még egymás kezét. Milyen jó lett volna legalább tízévenként megszorítanom a Feriét, Lajosét, Péterét, Zoliét, hogy csak a helmecieket soroljam! Mi így öten, mint említett két gyermekkori szerelmemmel, egy osztályba jártunk az elsőtől a tizenkettedikig, vagyis amíg érett felnőtté nem avattak bennünket.

Sorolom a neveket, és megdöbbenek: ötünkből már csak ketten maradtunk Zolival, és az osztályból is mindössze hárman fiúk, a nyolcból. Szerencse, hogy az emlékek nem halnak meg. Jólesik Hildával beszélgetni. Egymástól 450 kilométerre vagyunk, mégis mintha valamikori osztályunkban ülnénk. Mind a harmincketten. Pereg a film, hirtelen előkeresett fényképek nyomán is, hangok, hangsúlyok, mozdulatok, helyzetek, arcok. Ilyenkor érezhető az is, mi az értelme, mi adja a varázsát egy osztálytalálkozónak! Harminckét főszereplő és a tanárok, de most inkább csak mi, Péter, Zoli, P. Gyula, Lajos, K. Feri, Tibi, jómagam és különösen Feri, akihez talán a legerősebb baráti szálak fűztek. Gyakran megfordultam náluk, kalandokra alkalmas portájukon, később a panellakásukban együtt készültünk az érettségire, a 66-os angliai focivébén együtt szurkoltuk végig a negyeddöntőben 2 : 1-re szerencsétlenül elvesztett szovjet–magyar meccset. Az érettségi után mozdonyvezetőnek tanult, az idő tájt még találkoztunk néhányszor, aztán vége szakadt történetünknek – most már örökre. Mozdonyvezetőként is ment nyugdíjba – mondja Hilda. Gondos, gondoskodó férjként és apaként élt. 

Még sokáig Ferivel kalandozok ifjúságunk tartományaiban, míg végül Csenge koffekéjével alszom el.