A szét irányába

Ezt csak azért jegyzem le rögtön az elején, mert szűkebb és tágabb, de mindenképpen e változó világban változatlan formában jön velünk levethetetlenül, eldobhatatlanul a múltunk. A szőlőhegy emléke például. Minden, ami a tegnapjainkat alkotta, végigkíséri a holnapjainkat, miközben támaszt jelent, megtart. Egy-egy szeletét, mozzanatát hajlamosak vagyunk szebbnek is látni, mint amilyen az valójában volt. És hajlamosak vagyunk nemcsak beszélni személyes történelmünkről, hanem – gyakran a fiatalabb nemzedék óhajára, vagy éppen ellenvéleményét kiváltva – előszeretettel alkalmazzuk mérceként, azaz hozzámérjük napjaink valóságát. Természetes ez, hiszen mindenkor az előző, az aktuális időszaktól különböző sajátos környezet formálja személyiségünket fogékony éveink idején. Az örökölt gének, az adottságok, a szerzett tudás mellett ezek határoznak meg bennünket, látásmódunkat, ítéleteinket, viselkedésünket. Többnyire pozitív értékek mentén, a megértés szellemétől vezérelve, de előfordul a szolidaritás, a tolerancia teljes hiánya, nem kevésbé a gyűlölet. És még számos emberi tulajdonság az agresszívtől az egoistáig és tovább, amelyek bomlasztó elemként működnek az egyének közt és a társadalomban. A széthúzást, a válást, a szakítást, az árokásást, a falak építését gerjesztik, segítik.

Úgy látom, széthúz ma a világ, kicsiben és nagyban. A szét irányába hat minden. A magány és magányosodás irányába. Pont a globalizáció, az integrálódás idején, a világi és egyházi fórumokon egyaránt hangoztatott béke, szeretet, a „no to racism”, a család mint alapérték és hasonló nemes eszmék hangoztatása ellenére. Éppen a politika, illetve a politika is országot, közösségeket oszt meg, családtagokat, barátokat választ el, akik képesek szitokszavakkal egymásra támadni, hogy e gyűlölettel elegy verbális csaták határán túl most ne lépjünk. A mobiltelefon, a táblagép, az internet, a közösségi oldalak, mint a Facebook – ezek szintén közbeszólnak. Látszólag összekötnek – az intimszférát is ki lehet pakolni a legnagyobb távolságokra, lássa a világ –, mégis elválasztanak. Buszsofőr mesélte: kirándulásról jött haza harmincöt gyerekkel, plusz tanítókkal, és a visszapillantó tükörben lehajtott fejű, ölükbe néző, pötyögtető utasokat látott végig a háromórás úton, és persze telefonálgatókat; sehol egy nóta, egymáshoz alig szóltak; valamikor zengett a busz. E helyt is elmondom, ebből a „szép, új világból” visszanézve boldog vagyok, hogy tizenhárom éves koromban láttam először televíziót, mely a kezdetek kezdetén esténként szomszédokat hozott össze, ma viszont amikor ad, ugyanakkor el is vesz, kizár, szétválaszt – ahány készülék található a lakásban, mindegyik előtt ül valaki.

Drasztikusan csökken a születésszám – nyilatkozta a minap három oktatási szakpolitikusunk, azaz mind honi magyar. Tudjuk, régóta. De kezdjük ott, hogy az utóbbi években általában száz házasságkötésből harminchét végződik válással. Utolérjük Amerikát, ahol a gyermekek közel ötven százaléka apa nélkül nő fel. Vagy állami intézetben. Már aki megszületik. Észre sem vesszük, és mi is Hollywoodot követjük. A világ legnagyobb filmes szórakoztatóipari és divatdiktáló központja, globális méretekben mintaadó példa az emberi lét számos szintjén, híres-hírhedt csillagaival. Pedig a Los Angeles-i cirkusz is rossz irányba, a szét irányába tolja a világot. Persze, szereplői között akad kivétel, Angelina Jolie, a sokgyermekes Oscar-díjas színésznő, író, rendező, producer, menekültügyi különmegbízott, aki aligha mondott olyat, mint egyik hasonló korú, ugyancsak vonzó külsejű és gazdag kolléganője: „A gyerek rengeteg munkával jár. Hogy a sajátod mellett még más életéért is felelős legyél, az nem nekem való. Így egyszerűbb nekem, mint hogy 18 éven át egész nap, mindennap foglalkozzak valakivel.” Elképzelhető, hogy a klímaváltozás az anyai, az utódokról gondoskodó fajfenntartó ösztönöket is ennyire gyengítené?! Nem hiszem. Természetesen az idézett önző felfogáson kívül sok és sokféle oka lehet annak, hogy mifelénk is, a magyarlakta tájakon kevés gyerek születik manapság. Akik pedig világra jönnek, felcseperednek, és szétszélednek a szélrózsa minden irányába. Erről azonban a politikusok, a szülőföldön maradás hazai és budapesti papjai és papolói nem beszélnek, amikor a népet számolják, és a rendszerváltás óta mindig kevesebb jön ki. Persze nincs joguk bárkit is megállítani, aki itt akarja hagyni ezt a „jóléti” hont. 

Ezrek és ezrek mentek már el eddig is, fiatalok, a Csallóköztől a Bodrogközig, és telepedtek le, alapítottak családot, szültek gyerekeket, Magyarországon és szerte a nagyvilágban, ahol hazát is, iskolát is találtak. Lám, a végén még kiderül: szerencse, hogy van mobiltelefon, táblagép, internet, szkájp, Facebook, ilyesmi. Nem kell levelet írni, sem arra várni.   

Bodnár Gyula