A nagyika 1 élet – 9 évtized

Az élet akkoriban talán egyszerűbb volt, bár nem olyan komor. Esténként nem a tévé vagy számítógép előtt ültek az emberek. Napközben nem irodákban, hanem a földeken dolgoztak. A tojást vagy húst nem a boltban vették, hanem saját udvarukból, és a csirkehúsevéshez kénytelenek voltak levágni a madarat, amelyet felneveltek. A vécé egy fabódé volt az udvar végében.

De az én nagyim, amikor gyerekkoráról mesél, nem ezeket a nehézségeket említi, hiszen aki ebben nőtt fel, annak ez volt természetes, és mást nem ismert. Szeretettel és nosztalgiával gondol vissza a Kisújfalu és Búcs környéki dombokra s a kertészkedéssel foglalkozó Kertészékre, akiknél sok időt töltött. Emlékeiben felbukkan az üvegház, amelyben télen is meleg volt, és párás levegőjében akkor még egzotikusnak számító virágok nyíltak. Kertész néni kézimunkázni tanította, Kertész bácsi virágokat termeszteni, és amikor egymás után kérdezték a pici, tán hároméves nagyimat, kit szeret jobban, ő mindkettőnek azt válaszolta: téged.

De a világ változik, és a Lipták család a családfő kezdeményezésére jobb megélhetés után kutatva elhagyta Kisújfalu és Búcs környékét. A Békéscsaba és Orosháza között levő Csorváson telepedett le, s a gyerekek napszámba jártak a helyi földesúr birtokára. A nagyi, aki szlovák szüleinek köszönhetően addig leginkább szlovákul beszélt, itt átváltott magyarra. Az iskolában a tanító oktatás helyett kiküldte a konyhába, ahol a feleségének kellett segíteni. Nehezen találta meg a helyét a nagyim a magyar síkságon, annyira visszavágyott korai gyerekkora helyszínére, hogy nyáron egyedül elutazott vonattal Csorvásról Köbölkútra.

Csorváson ismerte meg jövendőbeli férjét, aki szerencsésen túlélte a második világháborút, és rövidesen, a békeidő beálltával, szüleivel, férjével és első gyermekükkel, az én édesanyámmal visszaköltözött a mai Szlovákia területére, Nagymegyerre. Korabeli családi képek és történetek tanúsága szerint a család gyorsan megtalálta a helyét az új városkában. Ostravai és csorvási rokonok gyakran jöttek látogatóba. Sok levél és képeslap tanúja a szoros családi köteléknek.

Egyszer aztán lett bicikli, amelyet a nagyi nagyon szeretett, és évtizedekig használt, meg rádió és tévé. A mozi is közel volt, gyakran látogatták. Néhány év elteltével a rozoga öreg házból új, téglából épült társasházba költöztek. Nagyim szerette a tiszta, napos sarki lakást. A velük egy lépcsőházban lakókkal összebarátkoztak, vigyáztak egymás gyerekeire. Nagyi az esős napokon a szekrényekben rakott rendet: minden ágyneműfajta illatosan, makulátlanul, kikeményítve és kivasalva s pontosan ugyanolyan méretre összehajtva, masnival átkötve díszelgett a szekrényekben. Erre is emlékszem.

Na meg a sok hétvégi estére és napra is, amit betegen nála töltöttem. A nagyinál olyasmit is lehetett, amit otthon nem. De nem ezért szerettem ott leginkább. Egész kicsi voltam, pontosan emlékszem a pillanatra, amikor a nagyi, aki egyébként inkább kerülte a konfliktust, miattam nem engedett egy vita során. Nagyapám, aki ugyancsak nagyon szeretett engem, csúfolni próbálta őt azzal, hogy értem bármit megtenne. „Igen, bármit” – nézett farkasszemet férjével a nagyim. Kiállt mérhetetlen szeretete, saját személye és akarata mellett. Én voltam az első unoka.

Gyerekkoromban a nagyi volt a legjobb szövetségesem, az a személy, akinek bármit elmondhattam, aki türelmesen meghallgatott, és aki nem gondolta furcsának hangulataimat és az étkezési szokásaimat sem. Ő készítette a legjobb friss túrót, a legjobb kelt gombócot és saját szilvalekvárjával töltött derelyét. Bármennyire jó szakács volt és megörvendeztetett is bennünket finom ételekkel, mégsem a főzésben lelte örömét. A kézimunka volt az igazi kikapcsolódása és örömforrása, a Fürge ujjak és a Dorka című magazinok a kedvenc ihletforrásai. Nagymegyerről és a környező falvakból sok hölgy járt a nagyihoz kézimunkát tanulni és mintákért. Több száz precízen, szeretettel készített és rokonoknak, barátoknak ajándékozott darabban él tovább nagyi művészete Európában és az óceánon túl.

Alapiskolás éveim legkedvesebb pillanatai azok voltak, amelyeket a takarító nénik kis szobájában töltöttem, ahol mindig akadt legalább egy, kávéba mártott kockacukor számomra. Jókedvvel hajtogatták az óriási Pravda lapjait, uramként emlegették a férjüket, és mindegy volt, hogy apró, vékony, sőt sovány volt valaki, vagy nagy, testes, sőt kövér, törődtek egymással ezek a barátságos asszonyok. A nagyi jelenléte egy kis otthon illúzióját, a biztonság érzetét hozta az iskola egyébként rideg rendjébe.

Nehéz tudatosítani annak, aki nem élte át, mit jelent 90 évesnek lenni. Lehet, hogy a 90 évesnek is nehéz. Ez a majdnem 47 éves unoka nagyon hálás azért, hogy 47 éven át csodálatos nagyija volt, és reméli, még sokáig lesz is.