„Tudja, kedves, úgy van ez ám, hogy jóllakatjuk őket felül is, meg alul is, aztán mindent megtesznek nekünk, amit csak akarunk! Onnantól már mink parancsolunk mindnek, mert mind egyforma.”
Soha nem felejtem el, amikor még kezdő kutatóként egy ősz hajú, derékfájós nő egy beszélgetésünkkor ezt mondta.
Nem számítottam rá, hogy ily módon avat be világa működésének rejtelmeibe. „Nekünk kell, hogy mindig több eszünk legyen! Mindig magunkra kell gondolni először, mert ők soha nem fognak ránk, hogy mi lesz azután, érti, AZ után velünk! Az asszonyok az erősebbek, nekik sokkal többet kell kibírni, mondjon bárki bármit is!”
„A cukra vitte el, mert metélték a lábát, de hogy az asszony nyelve is közrejátszott benne, az hétszentség!” – jegyezték meg gúnyosan ugyanabban a faluban a férfiak, amikor megtudták, kivel beszélgettem. „Hogy mennyit panaszkodott mindig a kocsmában. Ha tudná az asszony, hogy miket mondott itt nekünk, hát a szégyentől a föld alá süllyedne, az biztos! De nem ám, hogy elmondja neki!” Nevettek, és volt, aki bizalmaskodóan a karomat is megsimította ilyenkor. Számtalanszor futottam már bele ilyen egymás mellett létező párhuzamos valóságokba.
Milyen kacifántos történetekbe keveredett a szerző, amikor a deportálások emlékei kapcsán faggatta a legidősebbeket? Mit indított el egy háború utáni lakodalmi előkészület részletes meséje? Ki hogyan emlékezik a szomszéd Lajosra? Mi lett belőle végül? Mi lett a megesett lány sorsa? Mit csinál a kutató, ha a múltból ilyen pletykát hall? Hogyan kell helyükön kezelni ezeket az egymás mellett létező valóságokat? Mit jelent ebben az esetben a libikókaeffektus?
Tóth Erzsébet Fanni tanulságos írását elolvashatják a már megvásárolható Vasárnapban!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.