Kép Somogyi Tibor
A nyolcadik évtized közepét az öregkor küszöbeként tartják számon az antropológusok. Az író-alkotó ember számára ez a visszapillantás, a számvetés, az önértékelés, a begyűjtés ideje. Egészséges irodalmi-kulturális körülmények között ilyenkor jelennek meg a monográfiák, az életmű egészére kiterjedő értékelések. A mi irodalmi-kulturális életünkre ez – sajnos – nem jellemző. Bodnár Gyula terjedelmes életműve már rég megérett a monografikus feldolgozásra. Irodalomtudományunk képviselőinek méltatlan hozzáállását tükrözi, hogy erre mindeddig nem akadt vállalkozó.
Az alkotó emberhez leginkább méltó ünneplés a mű előtti tisztelgés. Egy születésnapi köszöntő keretében nincs mód tizenegy kötet és számtalan, kötetben meg nem jelent írásmű részletes értékelésére, de a bodnári életmű jellemző vonásainak felvázolása, legfőbb értékeinek kijelölése elkerülhetetlen.
Nem hallgathatom el, hogy Bodnár Gyulához személyi kapcsolatok fűznek. Négy éven át tanára voltam a főiskolán. A tanár-diák viszony idővel baráti kapcsolattá mélyült. Nincs annál szívderítőbb öröm, mint amikor a tanítvány eredményeiben lekörözi, messze megelőzi tanítóját. Nekem ez a sors kegye folytán többszörösen megadatott. Irodalmi-kulturális és tudományos életünk olyan kimagasló képviselőinek szakmai képzésében vehettem részt, mint Bodnár Gyula, Csáky Károly, Bárczi Zsófia, Benyovszky Krisztián, Keserű József. Koromat feledtető öröm, hogy mindannyiukkal baráti kapcsolatban állok, és még van erőm és lehetőségem figyelemmel kísérni munkásságukat, számontartani sikereiket.
Életút
Bodnár Gyula Királyhelmecen, Bodrogköz „fővárosában” született. Irodalmi hajlamai korán megmutatkoztak. Versekkel kezdte, első lépéseit a helyi alapiskola legendás igazgató-tanára, Tolvaj Bertalan egyengette. Az Új Ifjúságban, az Irodalmi Szemlében jelentek meg versei. A Vis maior című verse kapott először szélesebb nyilvánosságot, Fónod Zoltán közölte 1969-ben a Vasárnapi Új Szóban.
Érettségi után zsurnalisztikára jelentkezett az egyetemen, de hiába teljesítette a felvételi követelményeket, helyszűke miatt nem vették fel. Évekig kétkezi munkát végzett, a munkások között eltöltött idő ember- és valóságismeretét gazdagította. A továbbtanulásról nem mondott le. Angol–magyar szakra jelentkezett a Nyitrai Pedagógiai Főiskolán. Diákévei alatt tovább erősödtek írói-költői ambíciói, hajlamai. Fejlődésére jó hatással voltak a Tőzsér Árpád vezette Új Fórum irodalmi önképzőkörben zajló viták. Egyre többet publikált, az Új Ifjúság, A Hét, az Irodalmi Szemle közli verseit. Tanulmányai végeztével – házassága révén – Nagymegyeren telepedett le, és az oktatásügyi minisztériumban helyezkedett el. A hivatali munka nem elégítette ki. Rövidesen felmondott, és ifjúkori álmát megvalósítva, újságírónak jelentkezett az Új Szóban. A Szilvássy József vezette kulturális rovatban kezdte publicisztikai pályáját. Költőként elnémult, utolsó ifjúkori verse a korán elhunyt édesapja emlékét felidéző Szombaton háromkor, 1974-ben jelent meg. Új munkakörébe hamar beilleszkedett. Nem véletlenül.
A közíró
Már kezdeti irodalmi megnyilatkozásaiban is mutatkoztak publicisztikai hajlamok. Korai verses reflexiói a magán- és közösségi élet mozzanataihoz kötődtek, a lírai jelleget az együttérzés, az empátia melege szolgáltatta. A közírás az igazi területe, leginkább az emberlét, a közélet, az emberi kommunikáció foglalkoztatta. Munkamódszerét a tényekhez, az igazsághoz való föltétlen ragaszkodás, a szilárd elvszerűség, a világos okfejtés, a tágabb összefüggésekben, fogalmi szinten gondolkodás képessége jellemezte. A realizmus elkötelezett híve, a „valóság ismerete nélkül bűn írni” – vallotta.
Elvei megvalósításának azonban nem kedvezett az aktuális társadalmi-politikai légkör. A prágai tavasz elsöprését követő ún. normalizációs vagy konszolidációs időszak legfőbb jellemzője a teljes politikai és kulturális visszarendeződés, az intézményi leépülés, az alkotói szabadság korlátozása volt. Kritikus véleménynek hangot adni csak hangtompítóval, metaforákba, rébuszokba burkoltan lehetett. Az Új Szóban eltöltött évek ennek ellenére az intenzív szellemi fejlődést és írói kibontakozást jelentették számára. A közírás minden műfaját kipróbálta és mesterien elsajátította. A tényközlő publicisztikai műfajok (riport, hír, interjú) mellett leginkább a véleményközlő műfajokat (jegyzet, tárca, esszé, glossza) művelte. Különösen a tárcában, a tárcanovellában remekelt. Rövid idő alatt elismert újságíró lett. Első kötetét ismertetve (Messze van Helgoland, 1992) Turczel Lajos profi újságírónak nevezte, tárcáit szépirodalmi rangú írásoknak minősítette, szerzőjüket a Mikszáth Kálmán, Krúdy Gyula, Móra Ferenc, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor képviselte irodalmi hagyomány méltó követőjeként üdvözölte.
Verset évtizedekig nem írt, de aktív kritikusként élénk figyelemmel kísérte irodalmunkat, leginkább az ún. „kilencek” generációjának munkássága foglalkoztatta. Közéjük tartozónak tudta magát. Jelentős szerepet vállalt az Egyszemű éjszaka költőinek (Kulcsár Ferenc, Tóth László, Varga Imre) recepciójában. Távlatosan felmérte a Megközelítés fiataljainak jelentőségét (A Megközelítés megközelítése), a Próbaút költőinek hozamát (Túl a próbaúton). Társszerzője a Nyomkereső – A második világháború utáni (cseh)szlovákiai magyar irodalom kistükre (1994) című antológiának, amely portrék formájában átfogó képet nyújt irodalmunk fél évszázadának eredményeiről. Az írott szó mellett a színművészet, a vizuális művészet is foglalkoztatja. Aktív színikritikus. Szellemes és találó tévékritikái Szappanopera a medencében (2000) címen látnak napvilágot. Érdekfeszítő és olvasmányos írásaiban egy széles látókörű érzékeny intellektus reflexiói olvashatók mindennapjaink eseményeinek tükrében.
Az olvasó-gondolkodó-alkotó
Két évtized után vált meg az Új Szótól, de a közíráshoz, a szerkesztői munkához nem lett hűtlen. Különösen a kulturális és irodalmi publicisztika műfajaiban és témaköreiben tevékeny. Élénk figyelemmel kíséri és kommentálja társadalmi életünk „balkáni” körülményeit, mindennapi életünk ügyes-bajos dolgait, de leginkább a tárcaírásban aktív. Szinte minden hazai lapban jelen van, de publikál a magyarországi Bárkában, a vajdasági Magyar Szóban is. Elfoglaltságait felsorolni sem könnyű. Lakhelyén kiterjedt kulturális szervezőmunkát végez. A sikeres Poloska színház rendezője, irodalmi színpadot vezet, a helybeli Plus TV vezető munkatársa. Munkásságát, sorjázó köteteit mindvégig szakmai és társadalmi elismerés kíséri. Szülővárosa díszpolgárrá avatja, a Nyitott Európáért Díj (1998), a Katedra Életműdíj (2010) tulajdonosa. Nyugdíjas éveiben sem tétlen, bár alkotómunkájának intenzitása csökken, írásai megritkulnak. Tematikájukban gyakran idézi gyermek- és ifjúkora emlékeit, a szülőföld tájait, a családot, az egykori barátokat.
Olvasói meglepetésére negyvenéves hallgatás után, az új évezred második évtizedében, egy kórházi tartózkodás magányában újból megszólal költőként, versíró kedve búvópatakként felbukkanva új lendületet kap. Reményteljesen ébredező aktivitását jelzi, hogy régi és új verseiből Érkezés Aritmiából (2020) címen kötete jelenik meg. Legújabb publicisztikai gyűjteményében (Ez csak a hidegfront, 2022) az újságírás robotjától, a mindennapi hajsza nyűgétől megszabadult, a „világ dolgain tűnődő, jobbítani kívánó”, olvasó-gondolkodó-alkotó ember reflexiói olvashatók. Csak remélhetjük, hogy ez az ébredő lendület nem törik meg, és új versei, tárcái látnak napvilágot.
Végezetül a születésnapi közhelyeket mellőzve baráti szeretettel kívánok töretlen alkotókedvet, jó egészséget és hosszú életet a 75 éves Bodnár Gyulának.
Szöveg Szeberényi Zoltán
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.