El kell döntenünk, hová tartozunk

Milyen típus, ünnepel a kiemelt évfordulókon, vagy szeret túllenni rajtuk?

Családi körben szeretek ünnepelni, ezekre az intim együttlétekre szüksége van az embernek. Tágabb közösségben nem szeretem a felhajtást, ugyanakkor tudom, hogy akiknek eszébe jutok, azok megtisztelnek. Legszívesebben ezt a beszélgetést is elhessegettem volna, de mondhatok én nemet a Vasárnapnak?

Hát nem. Különösen azok után nem, hogy elsőként buzdított a lap támogatására, és azóta több tucatnyi olvasónk követte a példáját. Ezt az adakozó, odafigyelő hozzáállást otthonról hozta?

Olyan családban, ahol katolikusok, evangélikusok, magyarok, szlovákok, franciák és németek, a legközelebbi barátaink pedig zsidók voltak, meg kellett tanulni a toleranciát. A hatvanas években nagy családi összejöveteleken együtt ült az asztalnál az a rokon, akinek a fia a Wehrmacht katonájaként esett el a háborúban, és az a bácsi, aki Auschwitzban vesztette el az egész családját. Szóba kellett állniuk anélkül, hogy vádolnák egymást, mert egyikük sem tehetett személyesen arról, ami történt. Anyácskám is mindig arra tanított, hogy figyeljek Jóska bácsira is, meg Laci bácsira is, mert mindenkitől lehet tanulni, és nem szabad hajszolni az egyetlen kizárólagos igazságot.

Pedig ma mintha sokan ezt hajszolnák.

Szörnyű egyenlőtlenség van a világ különböző részén élő emberek életfeltételei között, és ebből rengeteg feszültség keletkezik. Mindenki győzelemre törekszik, pedig a másik megalázásával csak a következő konfliktusnak ágyaz meg. Sosem a pillanatnyi diadal fontos, hanem hogy az adott emberrel tudok-e a jövőben is együttműködni.

Napjaink egyik legfontosabb kérdése, miben merül ki ez az együttműködés. A személyes gyarapodásban, vagy a társadalom építésében?

Azt vallom, hogy a társadalom vagyonosabb részének – szlovákiai viszonylatban ide tartoztam a kilencvenes években, amikor eladtam a részesedésemet a Nova Televízióban – személyesen ki kell vennie a részét a társadalom építéséből. Közvetlen segítséggel, közcélok támogatásával, adományokkal, ahogy csak lehet. Sajnos, mifelénk még a „kaparj, kurta” mentalitás él, mindenki csak magára gondol, és legfeljebb alapítványokon keresztül adóleírásokból támogat nemes célokat. Szerintem ez nem elég, bizonyos dolgok mellett személyesen kell kiállni. Szívesen áldozok arra, hogy teret, lehetőséget biztosítsak azoknak, akik gondolkozni akarnak közös dolgainkról, támogassam azokat, akik közösségünkért dolgoznak. Az elismerésre, anyagi támogatásra mindenkinek szüksége van, arra gondoltam, hogy ezek a művészek, festők, közírók máshonnan nem kapnak visszajelzést. Ennyit mindenkinek, aki megengedheti magának, meg kellene tennie.

Ennek ellenére nem látom, hogy szlovákiai magyar közegben lennének követői. Irigyei és gyűlölői annál inkább. Megérinti, amikor libsibolsinak, zsidóbérencnek, nemzetárulónak nevezik, vagy pszichiáterként tekint arra, aki ilyeneket posztol, és azt gondolja, mennyi baja lehet szegénynek?

Fáj, de megtiltottam magamnak, hogy ezzel foglalkozzak. Elfogadom, hogy a mai világban adott a lehetőség, hogy bárki bármit terjesszen, de én nem vagyok köteles ezt olvasni. A túlélésünk néhány évtizeden belül azon fog múlni, mennyire tudunk megbízni egymásban. Sokan úgy gondolják, hogy őket ez nem érinti, de annak, akinek, van két unokája, mint nekem, az ötven év sem sok.

Milyen nagyapának lenni?

Csodálatos és nehéz. Flóra hétéves, és lányos óvatossággal szemléli a világot, Theó hatéves és nagyon életrevaló. A három családtag kutyánknak köszönhetően ők is gazdinak hívnak. Állandóan azzal nyaggatnak, ez miért van, az miért van. Flóra szorongó kérdéseket tesz fel, mi lesz akkor, ha…, Theót pedig inkább az érdekli, hogy csinálja meg, hogy ez legyen, meg az legyen. Még egy könyvet is kellett vennem, amelyben a mosógéptől a vécétartályig leírják, mi hogy működik. Ez egyelőre elég, de előbb-utóbb el fogunk jutni oda, hogy már nem tudom őket tanítani, mert arról a világról, amely őket érdekli, többet tudnak nálam. Ezért nehezebb lesz jelen lenni az unokák életében akkor, amikor rádöbbennek, hogy a nagyszülők már nem tudnak nekik újdonságokat mondani. Ma már nem a bölcs öregekhez fordulnak tanácsért, a tekintélyvesztés kiküszöbölésére csak egy megoldás van: amíg lehet, kialakítani az unokákkal olyan érzelmi viszonyt, amit később sem ír felül a tudásbeli hiányosság.

Visszatérve a születésnapjához, összegzést is készít, hová jutott egyik évfordulótól a másikig?

A nap minden pillanatában és minden lefekvés előtt összegezek magamban, miközben úgy egészében nem gondolok arra, mennyi idő telt el. Ugyanúgy kelek minden reggel, mint kamaszkoromban, amikor a foci volt mindenem, és tulajdonképpen ma is a pályán vagyok, ahol próbálom a labdát eljuttatni a hálóba. Ilyen értelemben pedig nincs jelentősége, hogy 16 vagy 70 éves vagyok. Aztán amikor felkelek, és elkezd fájni a derekam, mégiscsak ráébredek, hogy hoppá, ez már nem 16. De mások is eszembe juttatják, amikor arra figyelmeztetnek, hogy ebben a korban már nem illik ezt vagy azt tenni, vagy ami még rosszabb lekezelően bánnak velem. Nemrég kórházban voltam, és nagyon rosszulesett, hogy a személyzet lebácsikázott. Amikor azt mondták, hogy bácsika, visszük magát röntgenre, az jutott eszembe, mennyire hiányos Szlovákiában az orvosok és nővérek oktatása azon a téren, hogyan kommunikáljanak a betegekkel. Abban, hogy valakit lebácsikáznak, nénikéznek, annyi lekezelés, fölény van, hogy a páciensek nagy része ezek után már kérdezni sem mer. Én megkérdeztem, hová visznek és minek, és orvos létemre azt a választ kaptam, hogy miért érdekel ez engem? Visszaszóltam, de eszembe jutott, mi van a Józsi bácsival, Kati nénivel, aki mindezt szótlanul kénytelen eltűrni.

Vannak még páciensei?

Hogyne, naponta rendelek. Az, hogy orvos vagyok, 45 éve az identitásom fontos része. Ezenkívül apa, férj, magyar, író és közéleti ember is vagyok, mert az identitás nem egyetlen gyökerű és nem is állandó dolog, minél több gyökérből táplálkozik, annál érdekesebb és szilárdabb. Számomra az egyik legveszélyesebb dolog, ha valaki az identitását csak egy dologban, mondjuk a nemzetiségében vagy a vallásában határozza meg.

Aki ilyen egyértelműen és nyíltan beszél, mint ön, az nem csak elismerést vált ki, de ellenérzést is, és óhatatlanul veszít barátokat. Sok ilyen volt?

89 előtt volt egy fix társaságunk, írók és költők, ebből nagyon kevés maradt. A 89-esek társasága, akikkel az FMK-t alapítottuk, szintén szétforgácsolódott. Mindig a politika és a pénz miatt, mert egyikkel sem tudunk bánni. Amikor eljut egy társadalom oda, hogy egy egyszerű kérdést támadásként értékel, ez azt jelenti, hogy nem tanultunk meg tisztességesen kommunikálni, elfogadni egymást, és nincsenek bizalmi kapcsolataink, szilárd értékrendünk. Német autóval Bécsbe járunk bevásárolni, a francia Riviérára nyaralni, de heccből Szputnyikkal oltatnánk magunkat, és miközben szidjuk a potya kínai árut, csodáljuk, milyen jól fejlődik gazdaságuk. Ezzel nem lehet játszani, el kell döntenünk, hová tartozunk.

A Határeset című könyve hatalmas siker volt, készül a folytatás?

Dédelgetem magamban, de munka mellett nehezebb írni, mint ha az ember profi író. A Határeset 1968. augusztus 21-én véget ér, de sokat gondoltam arra, hogy meg kellene írni, mi történt utána. Az emlékeket, szösszeneteket gyűjtöm, remélem, lesz rá időm, hogy egységes történetet gyúrjak belőlük.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/21. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene