Kubicska Kucsera Klára, az értékvédő

A neves művészettörténész ma is azt mondja, a munkája segítette át élete nehéz szakaszain. „Ha az ember ilyen komoly kort él meg, már látja, hogy a sikerek és szép élmények mellett mennyi bajt, bánatot kell elviselni. Nem csak a szépre emlékezem, de a munkám mindig adott annyi örömet, hogy egyensúlyozza a nehéz dolgokat.” Kucsera Klára Léván született 1936-ban. Felmenői állatorvosok és gyógyszerészek voltak. Anyai nagyapja, Turi Nagy János Besztercebányán abban az utcában lakott, ahol most ő, de az akkori szabályok szerint csak három évig volt szabad egy városban hivatali állást betölteni, és amikor letelt ez a szolgálati idő, Jászberénybe rendelték. „Lévára úgy kerültünk, hogy édesanyám, Turi Nagy Irén hozzáment a nagysallói iskola igazgató-tanítójának fiához, Kucsera Imre gyógyszerészhez. Kucsera nagyapa fokozatosan négy államtól kapta a nyugdíját, 97 évesen halt meg, a temetése napján kirabolhatták volna Nagysallót, mert mindenki ott volt. A faluban nem élt olyan ember, aki nem tőle tanult volna írni-olvasni.”

Mindenért meg kellett küzdenem
Kucsera Imre szanitécként végigharcolta az első világháborút, megrokkanva tért haza. „Én már csak betegnek ismertem édesapámat, minden, amit a fronton megélt és elszenvedett, napi téma volt nálunk, ezért számomra az első világháború sem távoli esemény. A két Kucsera testvér először Zólyomban nyitott közös patikát, aztán László nagybátyám Ipolyságon, édesapám pedig Léván, amelyet nemsokára Magyarországhoz csatoltak” – emlékezik Klára asszony. Édesanyja a budapesti Csalogány utcai tanítóképzőben végzett, majd a Zeneakadémián Kodály Zoltán tanítványa volt. Férjhezmeneteléig elemi iskolában tanított, és ötévnyi pedagógusi fizetéséből egy zongorát vett az esküvő előtt. „Ez a hangversenyzongora volt a család legnagyobb kincse, ha semmi más nem fért a lakásba, ennek akkor is helyet kellett találni. Édesanyám gyakran játszott rajta, főleg az alatt az öt év alatt, amíg rám vártak. Nyolcéves múltam, 1945 februárjában, amikor meghalt az édesapám, az utolsó koporsót sikerült megszereznünk neki az oroszok által uralt Léván. Egy vacak kocsin húztuk el a temetőbe, és ott maradtunk ketten édesanyámmal a semmi közepén. A gyógyszertár inspekciós szobájában laktunk, gyerekkoromtól én voltam a második felnőtt a családban, mert édesanyám egyáltalán nem volt gyakorlatias. Amikor 1948-ban tűzvész volt Léván, és a fejünk felett égett a ház, édesanyám letérdelt Szűz Mária képe elé, és imádkozott. Tizenkét éves voltam akkor, és én mondtam neki, hogy össze kell pakolnunk a legszükségesebb holminkat. Magyarként elveszítettük az állampolgárságunkat, elvették tőlünk a patikát, annak is örülnünk kellett, hogy édesanyámat laboránsként alkalmazták. Én két koronáért órákat adtam az osztálytársaimnak, és háromszáz óra után megvehettem a biciklit, amire vágytam. Mindenért meg kellett küzdenem, de ennek egész életemben hasznát vettem.”

Egyforma iparkodással
A fiatal Kucsera Klára a lévai szlovák gimnáziumban kezdte középiskolai tanulmányait, mert miután 1945-ben megszüntették a magyar iskolákat, Nyitrán élő keresztanyja tanácsára nem kockáztatták meg, hogy éveket veszítsen. Amikor megnyílt a komáromi magyar gimnázium, átlépett, és ott érettségizett. A művészettörténet magától értetődő természetességgel került a látókörébe, otthon jó festmények, sok zene és értékes könyvek vették körül.
„Volt egy távoli rokonom, aki művészettörténetet tanult, tőle tudtam, hogy ilyen létezik. Úgy mentem felvételizni Pozsonyba, hogy addig egy kiállítást sem láttam. Ha nem lett volna a bizottságban Wágner professzor úr, aki figyelte, milyen kérdésekre tudok jobban válaszolni, és abba az irányba terelte a beszélgetést, talán be sem kerülök, de ő látott bennem valamit. Nagyon élveztem az egyetemi éveket, az egész tanulmányaim alatt egyforma iparkodással tanultam a művészettörténetet és az építészettörténetet. A diplomamunkám a csallóközi téglaépítészettel foglalkozott. Sokat jártunk a Szepességbe, a bányavárosokba, egy évig Prágában is tanulhattam, ez mind hozzásegített, hogy értő, figyelő szemmel nézzem a környezetemet. Így jutottam a műemlékvédelemhez. Az első állásom a bajmóci várban volt, onnan kerültem1960-ban Besztercebányára, a kerületi műemlékvédelmi hivatalba. Közép-Szlovákiában a lengyel határtól a magyarig én voltam az egyetlen művészettörténész azokban az években. A nyolcvanas évek elején nem írtam alá, hogy egyetértek a szovjet hadsereg jelenlétével, s aszerint is viselkedtem, ezért egyértelművé tették számomra, hogy nem hosszabbítják meg a szerződésemet. Ezután költöztem Pozsonyba, három évig a hírhedt ligetfalui Pentagonban laktam, de a munkahelyemmel meg voltam elégedve. 1987-ben megbíztak, hogy a Szlovák Nemzeti Galériában alapítsam meg az építészeti gyűjteményt. A rendszerváltás után ezt az osztályt öt év tevékenysége után leépítették, ekkor lettem szabadúszó. Még 1989-ben sikerült kapcsolatba lépnem egy Hollandiában megalapított szervezettel, amely a modern építészet feltérképezését és dokumentációját tűzte a zászlajára, DOCOMOMO a neve. Megalapítottuk a szlovákiai csoportot, én voltam az elnöke, és a szervezet negyedik konferenciáját már Szlovákiában tartottuk, 1996-ban Szliácson. Nagy lehetőséget jelentett ez a hazai szakma számára, mert Csehszlovákiának az 1930-as években nagyon jó modern építészete volt.”

A ház nem csak szálláshely
A mai építészetről Kubicska Kucsera Klára szerint ez már nem mondható el. Azt, hogy hol mi épüljön, hogyan nézzen ki és milyen legyen a környezete, nem egészen az építészek, hanem az ingatlanfejlesztők határozzák meg, akiknél az anyagi megfontolások gyakran felülírják az esztétikai és minőségi szempontokat.  „Ezzel gyakran állok harcban. 2000-ben komoly ellenállást szítottunk Besztercebányán, sikerült is megakadályoznunk, hogy a Penta beépítse luxusvillákkal a helyi Kálváriát. Nem volt egyszerű, mert a püspökség, a telkek tulajdonosa már megállapodott velük. Akkor hétezren írták alá a tiltakozást, ma ez már nem sikerülne, mert az emberek más problémákkal küzdenek. Most is harcolunk egy többfunkciós épületegyüttes ellen, amely a műemlékvédelem alatt álló városközpont kellős közepén kapott helyet. Egyre nehezebb valamit elérni, mert ezeknek a befektetőknek nagyon jó jogászaik vannak, minden irányból bebiztosítják magukat.”

Sajnos, nemcsak a középületekkel nincs minden rendben, a családi házaknál sem mindig szempont, milyen a fekvésük, mennyi körülöttük a zöldterület. Elfelejtettük, hogy egy ház nemcsak szálláshely, az is fontos, milyen környezetben van, melyik ablakon mikor süt be a nap. Egy családi házhoz 800 négyzetméter telek járna, ez az a tér, ahol lehet díszkert, udvar, zöldségeskert, vagyis úgy lehet ott élni, ahogy egy háztulajdonosnak kellene. Ma sok helyen csak 400 négyzetméteres telkeket árulnak, a ház mellett egy grillsütő fér el, és az ablakból belátnak a szomszédhoz. Ezen senki sem ütközik meg, mert az emberek már nem akarnak zöldséget termeszteni, tyúkokat nevelni. A ház életstílus is, mi az egyenházakkal erről mondtunk le. Az ingatlantulajdonosok inkább felaprózzák a telkeket, mert így többet keresnek rajtuk.

Hudec László öröksége
A besztercebányai születésű Hudec László által tervezett sanghaji villákról, lakóházakról, szállodákról és gyárakról elmondható, hogy egytől egyig műremekek, nagy részük műemlék is. Csak a 21. század első éveiben lett a neve ismert, de ő ezt már nem élte meg, Amerikában halt meg 1958. október 26-án. A köztudatban sokáig feledésbe merült építész több mint száz épületet tervezett és épített fel Sanghajban, jelentősen meghatározva ezzel a nagyváros arculatát. „Szülővárosában szinte semmit nem tudtak róla addig, amíg nem látták Kaboš filmrendező sanghaji filmét és az első kiállítást az Állami Tudományos Könyvtárban. Jelen voltak budapesti rokonai is, akik már kapcsolatban álltak Sanghajjal. Ekkor született a tervünk, hogy Hudec-központot hozunk létre Besztercebányán, mely az ő építészetének dokumentálása mellett a helyi építészek társadalmi életének és kiállításának az otthonává válna. Ennek a megvalósítása és beindítása kb. 12 évemet vette igénybe. Persze, nem csak az enyémet, több lelkes ember vett részt ebben. A Hudec Centrumot 2018. október 26-án nyitottuk meg. Kiadtunk egy háromnyelvű könyvet is – L. E. Hudec építész nyomában, szlovák, magyar és angol nyelven –, ezt 2013-ban mutattuk be. Sajnos, a pandémia leállította tevékenységünket. Még mindig huzakodás van a körül, hogy Hudec László szlovák volt-e vagy magyar. Én elfogadom azt, amit ő jelentett ki magáról, hogy mivel az anyja magyar volt, az apja szlovák, mindkettővel azonosul.”

Nagy elődök, példaképek
Kubicska Kucsera Klára munkásságát a szakmai és politikai körök egyaránt elismerték. Az első és máig egyetlen építészeti teoretikus Szlovákiában, akit Emil Belluš Életműdíjjal tüntettek ki, tavaly pedig a Pribina-kereszt második fokozatát adományozta neki a köztársasági elnök. A Magyar Művészeti Akadémia tavaly januárjában tüntette ki. Ő azonban nem a saját érdemeivel, inkább a nagy elődök örökségével foglalkozik.
„Hudec László, a neves építész ma Besztercebánya díszpolgára, de szeretném elérni, hogy a város támogassa állandó központját. A másik nagy küzdelmem, hogy az 1925-ben elhunyt Petrogalli Oszkár ügyvéd, politikus, a Prágai Magyar Hírlap alapító főszerkesztője besztercei sírját gondozza a város. Négyszer utasítottak vissza, de én türelmes és kitartó vagyok. Kezembe került az akkori polgármester búcsúbeszéde, amit a temetésén mondott, és azt hangsúlyozta, hogy bár nem mindenben értettek egyet, mindig nagyra tartotta Petrogallit. Ezzel érveltem a képviselő-testület előtt: ha a korabeliek elismerték, tisztelték, nekünk kötelességünk ápolni az emlékét és rendben tartanunk végső nyughelyét. Így szavazták meg, hogy a sír felújítását felesben állta a város és a helyi magyar konzulátus. Sok ilyen feladatom van még, remélem, lesz hozzájuk erőm és lesz, aki átveszi tőlem a stafétabotot. Szerencsére vannak itt elhivatott fiatalok, köztük magyarok is.
Az utolsó népszámláláskor 283 ember vallotta magát Besztercebányán magyarnak, most nagyon várom az eredményt, hányan leszünk. Magyar konzulátus is nyílt a városban, sajnos, egyelőre nem lehetséges, hogy rendezvényeket is lehessen náluk szervezni. Pedig a közösség alakításához, megtartásához szükséges, hogy összejárjunk, legyenek közös élményeink a jóindulatú szlovákokkal.”

Ízlésről és művészetről
Az összetartó, azonos értékeket valló közösség művészi berkekben is fontos, de sajnos, a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága több sebből vérzik. Ez Kubicska Kucsera Klára egyik nagy szívfájdalma, mert ennyi év tapasztalatával tudja, látja, mennyire fontos az egységes kiállás. „Jelenleg a MAMSzE főleg Magyarország felé fókuszál, onnan kapja a támogatást. Az itteni magyar képzőművészeknek nincs platformjuk, sajnos, a sajtó sem foglalkozik a képzőművészettel úgy, mint az irodalommal, színházzal, népi művészettel. Remélem, még megélem, hogy elindul egy ilyen folyamat” – mondja Klára asszony, aki egész életében szívügyének tekintette a szlovákiai magyar képzőművészet népszerűsítését. Könyvet is írt a Szlovenszkói Képzőművészek Egyesülete működésének története és összefüggései a magyarországi, valamint a csehszlovákiai művészeti élettel 1920 és 1937 között címmel.
„Ez egy Besztercebányán alapított képzőművészeti egyesület volt, tagjai Angyal Géza, Flache Gyula, Tichy Kálmán és mások, akikről kevesen tudnak. A kötetnek bemutatója sem volt, mert épp, amikor megjelent 2009-ben, megszűnt a Madách Kiadó. Nagyon sajnálom, hogy a képzőművészet fokozatosan eltűnik az emberek életéből, mert ennek az általános műveltség és az ízléskultúra látja kárát. Egyre kevésbé az élet része, hogy az emberek kiállításokra járjanak, egyre nagyobb az érdektelenség, és a hatalmon lévőknek ez meg is felel. Rossz előérzetem van, mintha újra ott tartanánk, ahol a második világháború előtt, amikor a legalpáribb indulatok jöttek elő az emberekből. Aki ezeket gerjeszti, nem sejti, milyen pusztító tűzzel játszik. Attól tartok, nehéz idők jönnek, de emberséggel minden túlélhető. Csak az a fontos, hogy mindenki találja meg magában, és keresse másokban is a jót.”