A honvágyról: Ha máshol élünk, érzelmeinkkel is reagálni fogunk

M. már lassan húsz éve él külföldön. A munkahelyén megbecsülik, de azt érzi, a kollégák közé teljesen nem tudott beilleszkedni. Az itthon tökéletesnek látszó nyelvtudása ott olykor problémák elé állítja, ha szlengekkel találkozik. M. középkorúként szaktudásával kiemelkedő lehetne, mégis azt érzi, sokkal többet kell tennie ahhoz, hogy elfogadják és értékeljék.

K. fiatal harmincas, aki már harmadszor indul útnak. Eddig több mint hat évet élt más országokban. Munkahelyére nem kell bejárnia, elég egy laptop és a mindennapi online jelenlét. A távollétnek csak az előnyeit érzi, nyelvtudását elegendőnek tartja. Kollégáival nem kell napi társas kapcsolatban lennie, így sem az elfogadást, sem annak ellenkezőjét nem érzi a bőrén. Elmondása szerint nincs szüksége arra, hogy napi szinten emberek között legyen. Egy kis lakást bérel egyedül, és szociális igényét esténként a helyiekkel – nem munkáról beszélgetve – elégíti ki.

Két ember, két helyzet, markáns különbségekkel. Nagyon nagy eltérés lehet abban, kinek mennyire hiányzik az otthona, mikor és milyen erős honvággyal küzd a mindennapjaiban. Kettejük esetében fontos vonása a helyzetnek, hogy érzik-e az asszimilálódás pozitív folyamatát, avagy megtehetik, hogy ezt kikerülve, lényegében egy turista szabadságával élhetnek.

De bármilyen eltérések is legyenek közöttük, egy valamivel mindkettő találkozik: az érzéssel, hogy hiányzik az otthona és a barátai.

Nehéz lelkiállapotok

A honvágy összetett érzelem, mert nem csak arról szólhat, hogy hiányzik a Tátra vagy Kassa gyönyörű házai, hanem arról is, hogy a lakásunk, a barátaink, a megszokott közeg biztonsága és az „ismerősség” érzés kezd erősebb vonzásúvá válni. Aki hónapokra utazik el, és dolgozik vagy (akárcsak) nyaral, előbb-utóbb érezni fogja, optimális esetben azonban ez a kezelhető tartományban marad. Akinél ez egy-két hét alatt is megjelenik, ott inkább arról beszélhetünk, hogy nehezen szakad el az otthoniaktól, számára az eltávozás olyan tárgyvesztéses állapot, amely hasonló kicsit ahhoz, mikor gyerekként mindenképpen táborba kell utazni, mert a szülők ezt akarják. Aki ilyen karakterű, jó, ha úgy utazik, hogy felkészül erre az érzésre még az utazás előtt.

Bármilyen hosszabb külföldi tartózkodás, legyen az ösztöndíj, munkavállalás, érzelmi válaszokat vált ki mindenkiből.

Az már karakterfüggő, ki hogyan és milyen mértékben reagálja le azt a változást, amit ugyan ő indított el, de ami ettől még nem biztos, hogy idealisztikus módon sikerül. Amikor valaki több hónapos külföldi úton van, akkor tudatos és tudattalan érzelmeivel egyaránt feltérképezi a terepet, a lehetőségeket, az embereket, a környezetet. Ez egyben a beilleszkedés folyamatát is megindítja, vagyis egyfajta „exploratív” (kutató, felfedező) magatartást eredményez. Miközben az első napok zajlanak, akkor történik az itthon kialakított idealizált kép és a realitás összevetése. Aki szerencsés, és nem rózsaszín felhőben indult, ami után lepottyan a földre, annak kevesebb negatív érzelmet kell átélnie, mint annak, aki egyszer csak azzal szembesül, hogy ahová ment, ott nem mosolyog mindenki rá, nincs komfortzóna, nincsenek a régi barátok és beszélgetések.

Sokat számít, ki mennyi időre megy el, hogy kényszerből választotta a helyzetet, vagy saját döntése volt. A pár hónapos tartózkodás lejárati dátuma olyan mozzanat, ami megkönnyíti az esetleges nehézségek túlélését, szemben azzal a helyzettel, ha valaki életteret vált.

A megjelenő érzelmek széles skálán mozoghatnak, és főleg attól függenek, ki milyen könnyen tudja a szeretteit hátrahagyni, vagyis átélni egyfajta érzelmi tárgyvesztést. Aki még két hétre is nehezen szakad el a családjától, nyilván jóval gyászosabb körülmények között éli meg a több hónapos-éves távollétet, és minden erejével igyekszik egy szoros kontaktot fenntartani az otthoniakkal. Ez azonban gátolhatja az új helyszín és emberek iránti érdeklődést, mert „befelé fordít” és nem kifelé. Aki például este mindig a családi Skype-beszélgetést várja, az nem valószínű, hogy aktív energiákat fektet abba, hogy az esti társasági életét szervezze. Inkább megvalósítja a „kint is bent is” szimbiózisát, nappal kint, este otthon, érzelmileg.

A mai laptop-nomádok

Korunk egyik fontos trendje lett a fizikai és szellemi mobilitás, ami arról szól, hogy fizikai és mentális értelemben is mobilakká váltunk, nem gond külföldön dolgozni, tanulni és ingázni annak érdekében, hogy valakiket meglátogassunk. A mobilitáshoz az új szakmák megtanulása, az új munkakörök elfogadása, több munkahely átélése is hozzátartozik, ami korábban nem volt jellemző. A munkaélet lassú, ámde egy irányban való fejlődése is megszűnt, alkalmazkodni kell a gyors munkahelyi felmondáshoz, esetenkénti munkanélküliséghez, újrakezdéshez. Ez a legtöbb ember számára nagyon megterhelő, nehéz a „kihívást” látni benne, és jól élni a lehetőségekkel.

Az új nomádok sokat vannak úton, vagy országról országra járva végzik a dolgukat, vagy egy országból indulnak különféle célállomás felé. A multinacionális cégek megjelenésével, bevett munkaerő-mozgatási módszereikkel a nemzetközi karrier mindennapossá vált. Akik ilyen munkavállalók, gyakran átélnek ún. kulturális sokkot, ami a más társadalmi és kulturális viszonyok közé való beilleszkedés nehézségeit jelenti.

Kapcsolatkeresés és honvágy

Természetes szociálpszichológiai működés, ha társakra vágyunk. A csoport védettséget ad, közös élménymezőt teremt, az otthonosság érzetét kelti. Karakterfüggő, hogy ki mennyire keresi ezt a burkot maga körül. Nyilván elméletileg ez megvéd a kulturális sokktól, azonban csak nagy vonalakban. Valójában a szeparációs szorongásoktól ment meg, de a kulturális sokk mellett folyamatosan jelenlévő „gyászfolyamattól” nem. Egyszerűen fogalmazva, akinek rettenetesen hiányzanak az otthoni körülményei, az ugyan beszélgethet a magyarokkal bármennyit, ez az érzése jelentősen nem fog csökkenni.

Az odatartozás hiánya, a magány és a honvágy jelentős stresszforrások lehetnek. A megélt magány különböző típusú lehet, a személyes magány a család hiánya miatt, szociális magány a kapcsolati háló hiánya miatt, és kulturális magány az ismerős és kedvelt kulturális és nyelvi környezet hiánya miatt. Törvényszerűen keresi ilyenkor mindenki a kapcsolódási lehetőségeket.

Noha azt gondolnánk, hogy jót tesz a gyakori és intenzív érzelmi támogatás keresése az otthoniakkal, a gyakori Skype- és online chat, gyakran ez inkább nehezíti, semmint megkönnyíti a távollévő érzelmeinek kezelését. Vannak kutatások, melyek azt emelik ki, hogy az otthon maradottakkal való állandó és intenzív kommunikációnak negatív következményei is lehetnek, mert emiatt az illető kimaradhat élvezetes, társas kapcsolódást elősegítő tevékenységekből. Ám az eredmények ugyanakkor azt is mutatják, hogy jobb pszichológiai egészséget mutatnak azok, akik mindkét (otthoni és helyi) forrásból fogyasztanak online híreket, szórakoztatási termékeket, valamint mindkét szociális médiában aktívan kommunikálnak.

Mindezek tehát azt jelentik, hogy fontos tartani a kapcsolatot a hazaiakkal, de vigyázni kell arra, hogy a túl szoros és érzelmileg támogató kommunikáció ne a honvágy és a magányosság érzését erősítse. Ha szülőnk vagy barátunk mindennap elmondja, hogy milyen nehéz nélkülünk, és mennyire hiányzunk, akkor a távollét bűntudattal is terhelődhet, ami végképp negatív irányba tolhatja el azokat az érzelmeket, melyek pedig fontosak lennének a mindennapokban.

Meg kell találni azt a kapcsolattartási gyakoriságot, mely támogat és nem visszahúz. Amelyik buzdít és nem szomorít. Mert az otthoniaknak segíteniük kell, nem pedig sajnálkozniuk azon, hogy „még mindig” és „vajon meddig” kell kibírni a távollétet.

Tari Annamária pszichoanalitikus

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/31. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene