Kevesen tudják, hogy az apák napját június harmadik vasárnapján ünneplik. Ez is mutatja, hogy az apákkal kapcsolatos lelki, belső megnyilvánulásaink még mindig nem általánosak.

Esterházy Péter mondta 2000-ben egy interjújában (Én egy kiegyensúlyozott magyar úr vagyok), hogy „az aparegény nem műfaj, ellenben az apa, az műfaj”

A nehéz emberi sorsokat bemutató riportok alanyai az elmúlt két évtized során javarészt nők voltak, nehéz sorsú asszonyok, nagymamák vagy lánykák.

Kisgyermekként annyira szerettem, amikor édesapánk összeszerelte a kis asztali bábszínházat, ügyesen kezébe vette a dróton rögzített, madzaggal mozgatható bábokat, és elmesélte a legkisebb testvérről szóló mesét. Elhittem, hogy rólam szól a mese, de valami miatt mégis attól tartottam, hogy én mégsem tudnék olyan bátor lenni…

Rendhagyó módon szeretnék erről a témáról írni, mégpedig úgy, hogy nem az apai szülői szerepkört, hanem az energiákat vizsgálom. Annál is inkább, mert a női és férfi szülői energiák megélése, jelenléte sok esetben teljesen független a nemektől.

Piszkos Harry, Drágán add az életed, Rocky, Minden héten háború, Rambo… és még sorolhatnánk.

Általában úgy hisszük, hogy a férfiak legkomolyabb szorongása arról szól, hogy az életüket mennyire változtatja meg a gyerek. Azonban nem feltétlenül van ez így. A félelmetes képek között elsőként szerepel a felelősség és annak felismerése, hogy apaként sokkal tervezhetőbb, stabilabb és perspektívákkal jellemezhető életet kell fenntartania.

Ha nem értünk meg valamit elsőre, sértett egónknak és szellemi lustaságunknak köszönhetően gyakran ilyesmi gondolat fogalmazódik meg bennünk: hülyeség, haszontalanság, inkább ne is foglalkozzunk többet vele.

Egy kis kulisszatitokkal kezdeném: mikor a hónap témáját megkapom, Bianka, a szerkesztőm mindig ír pár gondolatébresztő kérdést. Most az egyik így hangzott: Szerelem egyenlő párkapcsolat? Amint elolvastam, rögtön tudtam, hogy erről fogok most nektek írni, kedves Olvasóim.

Olyan folyóparti és városi különcökről szólnak ezek a történetek, akikre manapság már nem mindenki tekint egyfajta csodabogárként, és vannak, akik titkon irigylik őket azért, mert megtalálták a kiutat a fogyasztói társadalom labirintusából.

„Bármilyen irányt választasz is, mindig akad valaki, aki azt állítja, tévúton jársz. Mindig adódnak nehézségek, amelyek láttán kísértést érzel, hogy elhidd, kritikusaidnak van igazuk. Bátorságra van szükség ahhoz, hogy megtervezz egy útirányt, és lépésről lépésre nyomon kövesd a végcélodig.” (Ralph Waldo Emerson)

Generációs ellentétek témában ismert jelenség, hogy mindenki a konfliktusokra, a problémákra fókuszál, és arra, hogy mit tehetünk ellene.

Bár mifelénk is elhíresült a mondás, hogy valaki halálra dolgozza magát, szerencsénkre ez leginkább csak átvitt értelmű kifejezés. Tőlünk keletebbre, Japánban, viszont nagyon is szó szerint kell érteni.

Különböző felmérések szerint minden negyedik, ötödik ember a munkahelyen talál rá a szerelemre, és ez nem is csoda, hiszen az időnk java részét ott töltjük.