Ötven nap. NAPLÓ

B.-nek szerető családja van, mégis súlyos szorongásban szenved. Nem tudja megmagyarázni az okát. Gyakran annyira hatalmába keríti a betegség, hogy képtelen megmozdulni, beszélni is. B. magára veszi a világ összes szenvedését, érzékeny lelke nem bírja elviselni a rosszat. Hosszú esti sétákon elmeséljük egymásnak az életünket. Ő az egyetlen, akinek mindent elmondok magamról. Tudom, hogy bízhatok benne. Nagy megkönnyebbülés, hogy kiönthetem valakinek a szívemet.

Azt gondoltam, nem írok már többet a kórházról. Ideje végre valami vidámabb témával foglalkoznom. Aztán rájöttem, hogy mégis muszáj. Annyi emberséggel, segítőkészséggel találkoztam az ott eltöltött ötven nap alatt, hogy muszáj emléket állítanom azoknak, akik társaim voltak ezen az úton.

Az embereknek a pszichiátriáról a bolondok háza jut eszébe, habzó szájú, közveszélyes, ketrecbe zárt páciensekkel. Ehhez képest a mi klinikánkon csupa kedves, rokonszenves beteg lakik. Az első három hétben mindenkitől félek, magamban gubbasztok, és sóvárogva gondolok rá, milyen jó lenne, ha bátrabb lennék, és mernék beszélgetni a többiekkel. Aztán egyszer leülök a „nappaliban”, ahol a közösségi élet zajlik, és szóba elegyedek a jelenlévőkkel. Vagy inkább ők velem. Pár perc múlva azt veszem észre, hogy vagy tíz ember hallgatja érdeklődve, amit mesélek. Pedig semmi különöset nem mondok, csak arról beszélek nekik, amit szeretek: nyelvekről, zenéről, irodalomról, magyar–szlovák kapcsolatokról. Tetszik nekik a lelkesedésem. Ettől kezdve tagja vagyok a közösségnek, és kezdem magam otthon érezni a kórházban. Felemelő érzés, hogy támaszkodhatunk egymásra, hogy ha valaki szomorú, mindig akad, aki megvigasztalja, akár csak egy öleléssel. A tudat, hogy mindannyiunknak van valami gondja, és együtt küzdünk, hogy vissza tudjunk térni a normális életbe, összekovácsol bennünket.

Igyekszem figyelni a többiekre, észrevenni, kinek segíthetek. Van, aki többet elmond magáról, van, aki kevesebbet. S.-szel, Z.-vel és O.-val hosszú sétákat teszek a kórház parkjában. S. a munkája miatt ideges, Z. arra jött rá, hogy otthonról hozott mintái miatt zsarnokoskodik a családjával, O. pedig gyerekei kirepülése miatt érzi magát elveszettnek. P. nehéz eset, állandóan önmagát sajnálja, másokat vádol minden rosszért, s nem érti, hogy ő maga is változásra szorul. G. haragos, mindenkivel támadóállásban beszél. Aztán lassan megenyhül. Mosolygok rá, visszamosolyog. Később már előre mosolyog, ha meglát a folyosón.

Te mindig derűt árasztasz magad körül, olyan jóság sugárzik belőled – mondogatják nekem a betegek. Újra és újra meglepődöm. Én egyáltalán nem érzem derűsnek magamat. Sokat sírok, csak olyankor próbálok elbújni. B. így is mindig megtalál, megérzi, ha magányos vagyok.

L. magyar. Mindig magyarul beszélgetünk, ez különleges közelséget teremt köztünk. Sokszor elkeseredik. Szeretnék erőt önteni belé, biztatom, ne adja fel.

S. a férje halála miatt omlott össze. Az első napokban állandóan sír, aztán egyszer csak kezd kinyílni, beszélgetni. Vele is sokat sétálok. Nem bízik magában, pedig kedves, intelligens nő.

A. fiatal lány. Egyszer váratlanul bejön a szobánkba, megölel, és azt mondja, nagyon szép vagyok és szeret engem. Meghatódom.

H. idősebb hölgy, a szobatársam. Jó vele lakni, megértjük egymást. Sokszor bátorítom őt, legyen elnézőbb, türelmesebb önmagával. Ahogy közeledik a búcsú, egyre szomorúbb lesz. Hiányozni fogok neki. Ő is nekem.

Rengeteg szeretetet kapok tőlük útravalóul. B. verset ír nekem, gyönyörűt. Magyarul írja oda: Viszontlátásra. Sohasem felejtem el őket. Mindig itt lesznek a szívemben a csodálatos személyzettel, a jóságos szemű doktornővel és a mosolygós, figyelmes nővérkékkel együtt. Életem egyik legnehezebb, de egyben legszebb szakaszának útitársai.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/35. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene