Egy régi májusfa története

A leányok, ahogy reggel felébredtek május elsején, különös, ismeretlen bizsergést éreztek a szívükben. Abban az időben, amikor még én is gyerek voltam, gyakran összejártunk a szomszédban lakó lányokkal és fiúkkal. Egy iskolába jártunk, mindig közösen tanultunk, leckét írtunk vagy éppen játszottunk. Nem voltunk még abban a korban, hogy másként tekintsünk egymásra, mint gyermeki, baráti szemmel. Most, öreg fejjel visszaidézem ezeket a különös májusi ébredéseket. Noha nem tartoztam sem a szép, vonzó, sem a módos leányok sorába, bennem is keringtek izgatott érzések, hogy reggel majd ott látom díszelegni a májusfát a kapunk előtt, de egy eset kivételével a régi korhadt kapufa mindig májusfa nélkül búslakodott a ház előtt. Hiába, nem minden leány érdemli ki ezt a szerencsét. De azért csak ki-kibámultam minden május elsején a kapura. Míg egyszer, egy szép reggelen, mit ad Isten, gyönyörű sudár májusfa ékeskedett ott szép színes szalagokkal feldíszítve. No de ilyet! Nem akartam hinni a szememnek. Kimentem az udvarra, hogy megnézzem, összejöttünk a szomszéd lányokkal, és tanakodtunk, ki kinek hozhatta a fát. Minden leány gondolatban rátalált a fa gazdájára, csak én nem. Még anyám is meglepődött, és csak úgy felszínesen kérdezte, ki hozta a fát? Mit tudom én, feleltem határozottan, majd kimondja, ha akarja. De ez a különös eset sokáig titok maradt mindenki számára. Lassan, ahogy felnőttem, feledésbe merült sok minden, köztük ez is. Könyvelő lettem egy szövetkezetben. Egyszer munkából hazajövet megszólít egy régi ismerősöm. „Tetszett neked?” – kérdezte. „Mi?” – kérdeztem vissza kimeredt szemmel. „Hát nem emlékszel? A májusfa a régi időből?” Jézusom! Egyszerre feltörtek bennem a régi májusfák emlékei. „Maga hozta? – kérdeztem meglepetten. – De hát miért?” „Mert szerettem volna örömet szerezni annak, aki szorgalmával és jóakaratával kiérdemelte az iskolában” – mondta.

Tóth Éva, Kassa