Selmecen magyarul

Még karácsonykor karácsonyra, de akkor, ugye, lock volt minden, meg down, még a lakásunk is, nemhogy a kirándulóhelyek. Így lett ebből a megható ajándékból áprilisi hosszú hétvége Selmecbányán. S hogy miért megható azon felül, hogy nem kis ajándék? Mert a nagy fiacskától kaptuk, akivel kis fiacska korában jártunk ott ugyancsak egy hosszú hétvégén, és majd harminc év távlatából emlékezett rá, milyen boldog voltam ott, azt mondtam, balzsam a lelkemnek ez a város. És most megint.

Hogy mi ütött nekem szemet, arról a múlt héten szóltam, s azt is ígértem, elmesélem, fület mi ütött ott*. Ám még mielőtt rátérnék, mégiscsak vissza kell kanyarodnom a szemem tapasztalatához: nem tudom, összefüggésben van-e azzal, hogy a műemlék státusú városközpontot és a környék értékeit az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította, vagy egyszerűen csak a városvezetés okos, józan döntése, de sem az oda vezető úton, sem magában a városban nem találkoztunk vizuális szmoggal, sem a Lévától lefelé már egyre szaporodó, múltkor emlegetett útszéli férfiak, sem más magát kellető termék, szolgáltatás óriásplakátja, apró röplapja, sem egyéb idegesítő, tolakodó formája nem zavarta az élményt. És ez úgy tűnt fel, hogy hosszabb idő után is valahogy gyanúsan jól, komfortosan éreztem magam. Mi van velem? Csak nem vagyok beteg? Ilyenkor már rég ideges szoktam lenni. És bámulva a takarosan helyrehozott épületeket, a homlokzatukat, az emléktábláikat, csodálva, hogy milyen szépen és pontosan meghagyták, sőt gondozzák a magyar feliratokat, glédában a magyar nemzeti szín koszorúk, sem le nem tépi, sem le nem köpi, sem le nem fújja, se meg nem tapossa senki, évekre visszamenően őrzik Petőfi líceumának egyik ablakában a megfakultakat is, ahol elsőként szerepelt a magyar felirat, ott elsőként meg is hagyták, ahol valamikor (gondolom, az átkosban) lefestették, ott most kibontották a sok színréteg alól, úgyhogy messziről ordít öles betűkkel az arra járók felé: Ebédlő és kugliszoba (aki nem tud magyarul, tippeljen, vagy tanuljon meg). A kis vegyes bolton a megkopott tábla, rajta: otvorené, offen, nyitva, másik oldalán ugyanez csak fordítva, vagyis: zárva. A Monarchiában az étlapon második a magyar szöveg, és még csak nem is rosszul, sőt sokkal jobban, mint olyik magyarlakta vidékeken. Értem én ám, hogy turistahely a város, és sok lehet itt a magyar vendég, de vannak ennél turistább helyek is, meg nagyobbmagyarabb vonatkozások is, aztʼ mégse találni egy magyar bötűt sem, nemhogy szót, sőt mondatokat. Néhány éve a beckói Mednyászky-kastély felett keseregtem, ahol még oroszul és franciául is ott állt az angol, német és olasz mellett minden látni- s tudnivaló, csak magyarul nem. Pedig lefogadnám, hogy ott is több a magyar turista, mint az olasz vagy a francia. Egy szó, mint száz, ebben a jó békebeli miliőben egyszer csak rádöbbentem, azért vagyok én ilyen jól, mert hiányzik a szemét, nem zaklatnak a csiricsáré, agresszív nyomulók.

Vagyis dehogyisnem. Annyira Salgó még én sem lehetek, hogy négy teljes napot, teljes nyugalomban és édenben töltsek, csak masíroznak le s fel barna zubbonyosok hímzett Nagy-Magyarországgal a hátukon, jó hangosan kiabálva át egymásnak anyanyelvünk nemzetközileg is ismert töltelékszavait. Először azt hittem, valami ifjúnyilasok jöttek bevenni a magukénak hitt területet, de annál azért sokkal jámborabbul viselkedtek, alighanem a világ első műszaki felsőoktatási intézetének, a bányászati akadémiának innen anno Miskolcra költöztetett kohó- és bányamérnöki hallgatói tehették tiszteletüket ily látványosan őrizve az itt kialakult hagyományokat. Végül is, úgy tűnt, rajtam kívül az ég egy adta világon senkit nem zavart sem a látvány, sem a hangos beszéd, de hát én már csak ilyen vagyok. Mindig aggódom vagy szégyenkezem valami miatt. Magyarországon, ha szlovákul mondják teli pofával és utcaszélességgel, Szlovákiában meg ha magyarul.

Trauma?

* Lám, az audioszmogra megint nem futotta, de legalább lesz miről mesélnem a jövő héten.

Egy didergős, szeles márciusi VASÁRNAPon Benőke és Hanga szülei elhatározták, hogy a család kirándulni megy.

Marosz Diána: Benőke és Hanga, a kétnyelvű testvérek