Most megint hogy néz már ez ki?

Olyan, mintha egy óvodás gyerekcsapatot eresztettek volna rá erre az ágyásra, és odahányták volna a virágokat csak úgy, mintha a szimmetriát, a rendszert, a sorrendet nem ismernék. Mintha a szépérzék, az csak egy kifáradt szócikk lenne a nem használt, poros lexikonban. Mondd meg nekem, erre kell költeni a közpénzt, hogy jó dolgukban nem tudják mivel és hogyan rondítsák el a várost, annak is a közepét? Arról meg már végképp ne is beszéljünk, hogy ezek nem is virágok. Ezek a giz-gazok egyszerűen semmire sem jók, nemhogy elvileg széppé tegyék a lakóhelyünket.

Juj, nézd már, hogy néz ki az ott. Mi az, hogy micsoda, hát a város közepi felújítás, amin ügyködnek egy ideje. Gyere, menjünk már közelebb, és nézzük meg. Mi az, hogy mit, hát a kis csodákat, amiket alkotnak ott. Jó, jó, tudom, hogy nem építkezés zajlik – szépítkezés. Mi az, hogy alig látszik valami, persze, mert messze állunk. Közelről nézd csak, milyen szépek ezek az ágyások. Rendezettek, még a gereblye nyomai is látszanak.

Hogy a sorrendjük a rendszerük más, mint eddig? A változatosság jó, nekünk is és a növényeknek is.

Picik még, kicsit düledeznek, ezért kell őket gondozni, s majd megnézzük őket néhány hónap múlva, biztosan olyan lesz, mint egy színes virágerdő, tele méhekkel, igazi élővilággal. Csodaszép már most is.

A szépség mindig a szemlélő tekintetében van.

Szöveg Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép