Azért szép az élet, mert mindannyian különbözőek vagyunk

Még akkor is, ha azt mondod, vagy neked azt mondják, pontosan így gondolom, így értelmezem, akkor is bizonyos lehetsz benne, nem lesz teljes egyezés. Sem az értelmezésben, sem a szavak gondolatokká alakulásában. Minden emberben más és más a táptalaj, ha egyáltalán van.

Így ha azt mondom neked, hinned kell az életben, te is másként fogsz rá reagálni, és én is. Akkor, amikor én meghallom ezt a mondatot, azonnal bekapcsol – leginkább tudattalanul a tudatalattimból – mindaz a minta, séma, amit hordozok magamban, amit örökül hagytak rám eleim. A tudatalattim zsigerből reagál erre a mondatra, s attól függ, „jó vagy rossz” lesz az, de bekapcsol valamiféle érzést bennem. Erre csak rájön mindaz, amit jómagam átéltem az eddigi életem során, ez azonban már a tudatos, megélt működésem alapja.

Szóval amikor meghallom, hogy bízni kell az életben, tudattalanul bekapcsol egy minta, amit ősanyám vagy ősapám hordozott magában, s erre rájön a saját megélésem az életben.

Tudtam-e korábbi helyzetekben bízni, mit adott nekem az élet, azt hogyan dolgoztam fel, van-e reményem, hitem, vágyam, mit gondolok, sejtek az életről, akartam-e és akarok-e most is bármit tőle?

Jómagam, ha meghallom, hinnem kell az életben, érzek egyfajta belső hajtőerőt, egy löketet, egy szikrát, amit az hajt mindig előre, hogy a legsötétebb órákból is lesz napfelkelte, még akkor is, ha olykor nagyon fáradt vagyok vagy elveszett. Hozom a családból, ahol túl kellett élni mindent is, és a magam mintájából is, miszerint az élet mindig azt adja nekünk, amit mi magunk beleraktunk.

Te hogy hiszel az életben?

Szöveg Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép