Most nyer igazán értelmet az a mondat, hogy a közösségnek megtartó ereje van. Igen, most kivételesen az elmúlt időszak hatásaira, annak érzésvilágára gondolok, de nézzük sorban a jelentéstartalmat.
Az elmúlt időszakra, de mégsem annak tapasztalására gondolok feltétlen. Legalábbis nem arra a részre, hogy milyen „nehéz” és „rossz” volt a bezártság, bezártnak lenni. (Félreértés ne essék, egyébként tényleg nem volt könnyű, de nem ez a fő aspektusunk most.) Hiányt szenvedtünk a közösség erejében. A találkozásokban, az együttlétekben, a társas érintkezésekben. Ahol hiány keletkezik ahhoz képest, amit korábban tapasztaltunk, valódi érzéshiányról beszélhetünk. Érdekes mód azonban olyan az emberi természet, hogy egy idő után megszokja, és képes alkalmazkodni a kialakult helyzethez. Velünk is ez történt, meg nem szerettük, de megszoktuk, hogy gyakran „egyedül vagyunk”, s maximum a közvetlen környezetünk az, akikkel érintkezünk. Megszoktuk, hogy alig akad új ember az életünkben. Hogy nincsenek beszélgetések, röpke eszmecserék, vagy mélyen szántó gondolatviták. Hogy nincsenek új „világok”, melyeket az új emberek hoznak az életünkbe. Hiányunk keletkezett.
Arra buzdítok mindenkit, tegyünk újra a megszokás, a hiányérzet ellen. Miért? Hogy ne az legyen a megszokott, ami eddig, az elmúlt majd másfél évben volt. Természetesen észszerű keretek közt, s kinek-kinek az egyéni értékítélete alapján, s hogy az új világok által újra érezzük, a közösség ereje „megtart” bennünket az életben.
Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.