Ez az anyák napja...

Ez az anyák napja az Anyák és az Apák napja. Legyen!

Az Anyáké, akik kicsinyke batyuval mennek, jönnek, menekülnek, elhagyva házat, hazát, akik kétségbeesetten futnak a gyerekeikkel a borzalmas háború elől, akik nem tudják, hogy az idegenben mi vár rájuk, hová tehetik le a fejüket éjszakára. Az Anyáké, akik majd megpróbálják elmondani a gyerekeiknek az elmondhatatlant, hogy nincs már a gyerekszoba, összetörtek a játékok, az óvó nénivel ki tudja, mi lett, a tanító néni biztosan sokat gondol rátok, de az iskola már nincs, nincs, nincsen meg, ahogy a játszótér sincs már, s hogy a szomszéd néni?, aki olyan jókat sütött, s hogy a többiek?, hogy mi lett velük?, s hogy hová lett a város, ahol éltünk?...

Az Apáké, akik fegyverrel a gonosz ellen vívják az elkeseredett harcot, rettenthetetlen elszántsággal mentik a várost, az otthont, az iskolát, a kórházat, a még kimenthető ártatlan embereket... Az Apáké, akik az öldöklő, értelmetlen, mindent porrá zúzó, eszement bombázásban a gyerekeik ölelésére, szeretteik elpusztult otthonára, a meghalt barátokra, meghalt városaikra gondolnak, s arra: hol van a macim, anya?, félek, anya, s apa miért nincs itt, anya?.

*

Gyerekek a városom játszóterén, nevetgélnek. Ukránul beszélnek. Mellettük az anyukák. Helyesek, fiatalok, épp úgy intik őket, hogy vigyázz, ne menj magasra, ne feleselj, ne verekedj, ahogy a „mieink”, s már tudom, hogy ők is a mieink, csak épp sokkal, de sokkal nehezebb teherrel, félelemmel, fájdalommal mosolyognak, és sokszor, de milyen sokszor meg nem értéssel, közönnyel, utálattal találkoznak azért, csak azért, mert...

*

Megyek az utcán, s próbálom elképzelni, hogy nincs meg a házam, a lakásom, a könyveim, a kedvenc fotelom, próbálom elképzelni, hogy a virágaim, a kisdoboz, hogy nincs már a kisdoboz, amiben a képeslapokat, a gyerekeim iskolában fűzött nyakláncait, apró mütyürjeit őrzöm, az anyák napiakat, hogy nincs már locsolni való szobanövényem... És rohanok. Haza. Rakosgatom a kisdobozban a réges-régi, a gyerekeimtől kapott anyák napi emlékeimet.

Ez az anyák napja már nem az az anyák napja lesz. Nem az a vidám, tavaszias...

*

Romok, romok, fegyverek, halottak, menekülők és menekítők, elpusztított városok, színházak, iskolák, szénné égett könyvtárak, síró anyák, gyerekek, a lehetetlenségig elszánt férfiak, a gonosznak ellenállók, s férfiak, akik mindezeket a szörnyűségeket elkövetik parancsra… Parancsra. Nekik is van valahol otthonuk, szeretteik, gyerekeik, ők is hiányoznak valakinek. Felfoghatatlan!

Ez az anyák napja már nem az az anyák napja.

VASÁRNAPonként – amikor Mario nem tudta elvinni őket, és ez gyakran megesett – az otthon töltött idő bosszúságokkal, szemrehányásokkal, jelenetekkel telt.

Elena Ferrante: Amikor elhagytak

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/17. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene