Hegyi Zsuzsa: Rászorulók, lólábak

Divat lett mostanában szidalmazni, pocskondiázni, leszólni a kórházi, az iskolai, az üzemi étkeztetést, s a „drukkerek“ nagy buzgalommal állnak a féligazságokat, hazugságokat terjesztők mögé, tolják a szekerüket, förtelmes szavakkal fűszerezve terítik saját kibicsaklott okosságukat, beteges nézeteiket. 

Pár hónapja kórházi ágyon töltöttem néhány napot. Finom és bőséges volt az étel, nem is hagytam meg soha semmit. Pedig az a kórház is súlyos anyagi gondokkal küzd, mint a többi. S csak ámulok, hogy a sok kritizáló beteg vajon mit is enne pl. műtét után, csak nem rántott szeletet tejfölös uborkasalátával? Azt is tapasztaltam, hogy a beteg „fujmiezkinekkell” ebédjét rendre a szobatársai ették meg, ki ne dobja már, amíg neki naponta hozták a jó zsíros hazait. Elképesztő! 

Nem állítom, hogy nincs példa az ellenkezőjére, nem állítom, hogy nem fordul elő, amikor nem jó, nem tiszta, nem elég, nem adták meg stb., de azért tartsunk már egy csendes napot, szálljunk már magunkba úgy őszintén...

Úton-útfélen csak a panaszkodás, a siránkozás. Hallottam olyat, hogy az adományért sorban álló jól megfitymálta azt. Azt szoktam mondani, aki rászorul, aki igazán rászorul, az nem panaszkodik fűnek-fának, aki meg pazarol, finnyáskodik, válogat, és örökké elégedetlen, az nem szorul rá semmiféle segítségre. Kilóg a lóláb, mondanám sokszor, ha sírva dicsekvőt hallok, mert eszembe jut, hogy az ördög is, ugye, hiába öltözik szép ruhába, az alól csak kilóg a patás lába. Ilyen volt az is, amikor egyszer leszakadt az álla a panaszkodónak; annyit óbégatott, hogy a saját családi ünnepüket sem tudták megtartani, a saját ágyát is ki kellett adnia, oly sok volt a szállóvendégük a kacsalábon forgó panziójukban. Vagy a másik, amikor egy anyuka tele szájjal káromolta a hivatalt, amiért nem adtak meg neki valamilyen segélyt, közben a barátnőjének mutatta, milyen új divatú iskolatáskát, egyebeket vett a gyerekének, mert a tavalyi már nem menő, azt majd kiteszik a kuka mellé. Hát nem vagyok én egy mai csirke, ám ódivatú sem vagyok, de az csak nem megy bele abba a földhözragadt agyamba, hogy ezt hogy gondolják azok a bizonyos anyukák meg mások, akiknek ilyetén sirámaiból kilóg a lóláb.

Bűnömül ne rója fel a mindenható, ha nem tapsolok, amikor sokszoros fogyatékossággal élő gyerekek, felnőttek különböző intézményekből nyilvánosan árusítják nagyünnepekkor a saját készítményeiket. Félreértés ne essék, a legeslegnagyobb tiszteletem, megbecsülésem, segíteni akarásom az ilyen sérülteké, hiszen magam is sok évig dolgoztam közöttük, szerettem őket, s úgy érzem, szerettek, mert nagyon tudtak, tudnak szeretni. Mégis egy egykori igazgatónőmmel értek egyet, aki ezt soha nem engedte meg az „övéinek“. Nem vagyunk koldusok, szokta mondani, nem szánalmat, megbámulást, könyöradományt akarunk. Bizony, egyszer fültanúja voltam, amikor egy ilyen csoportnak valaki odavetett néhány garast, miközben le se fütyülte a felkínált fonott kosárkát, meg sem dicsérte a készítője ügyességét, tartsd meg, szűrte a foga között. Én szégyelltem magamat.

Voltam én már nyilvános mosdóban, vécén is buszra várva reggel, csak úgy fénylett a tisztaságtól, voltam visszafele délután, úgy nézett ki, mint a disznóól, pedig emberek használták. Mit használták?! Bemocskolták, rondították, véletlenül sem a szemétkosarat használták. Otthon is így tesznek a fürdőszobában, a vécén? Ám könnyebb szidni, ócsárolni, hülyeségeket, hazugságokat posztolni a közösségi média oldalain, mint önkritikát gyakorolni. Söprögetni kellene inkább a saját házunk tájékán. Biztosan lenne mit.