Egy született gróf – Károlyi József története

Idén nyáron a luxuspanzióvá átalakított egykori stomfai lovarda átadásakor látogatott Szlovákiába, ez alkalomból találkoztunk.

Hogyan szólíthatom: Károlyi úrnak, vagy gróf úrnak?

Mindkettőre hallgatok, de sokszor szólítanak mérnök úrnak is. Csak annyi a különbség, hogy utóbbi titulust magam szereztem, az előbbibe pedig beleszülettem. De a felelősség ugyanaz.

Szlovákiában a Károlyi nevet főleg Tótmegyerhez kötik. Mennyi időt töltött ott gyerekkorában?

Budapesten születtem, és az első három évet felváltva töltöttem ott, valamint a tótmegyeri és a stomfai birtokon. Nem nagyon emlékszem azokra az időkre, de vannak fényképeim, ahogy kis kocsiban tolnak a tótmegyeri kastély parkjában. Csak a menekülés maradt meg bennem, amikor 1945 tavaszán a stomfai kastély pincéjében bújtunk el a bombázás elől. Rosszul lettem, és a „teta”, a dajka felvitt az udvarra, s lábon fogva lógatott lefelé, hogy gyorsabban hányjak.

A szülei beszéltek később arról, miért döntöttek úgy, hogy külföldre menekülnek?

Anyai nagyapámnak, Sennyey Istvánnak voltak már tapasztalatai a kommunistákkal. A Tanácsköztársaság idején, 1918-ban több hetet töltött börtönben az Andrássy út 60-ban. Amikor bejöttek az oroszok, a nagypapa rögtön azt mondta, hogy innen menekülni kell, mert ezek mindenre képesek. Kapcsolataink voltak egész Európában, de a konkrét szervezés csak annyiból állt, hogy ausztriai barátokhoz ládákban elküldtünk hat hónapra való fát, zsírt, élelmiszert. Akkor még azt hittük, hogy fél év múlva visszatérünk. A Károlyi nagyszülők lovaskocsival Stomfáról áthajtottak a határon, papa, édesanyám, Erzsébet húgom, én és a Sennyey nagyszülők pedig felültünk egy vonatra, amelynek Linzbe kellett volna érkeznie. Ez nem sikerült, mert le volt bombázva a vasút, pár napot a papa húgának birtokán töltöttünk Brünn mellett. Onnan is van egy emlékem, ahogy a papa traktort vezet. Utána az amerikaiak segítettek kijutni Bajorországba.

Egészen jó társaság gyűlhetett össze akkoriban a menekülthelyeken.

Előkelő társaság volt, de szegény, mint a templom egere. Se pénzünk, se munkánk nem volt, elölről kellett kezdeni az életünket. Édesanyám egy varrodában kezdett dolgozni, ahol osztrák dirndliket varrtak. Édesapámat egy Erdődy rokon alkalmazta fővadászként és gondnokként az ausztriai birtokain. Később a szüleim elváltak, édesanyám egy Pulitzer-díjas amerikai zsurnalisztához, Russel Joneshoz ment férjhez. Akkor kezdődött a világutazó életük, mert Russel bácsi, mi így hívtuk, Libanonban, Izraelben, Moszkvában és Washingtonban is dolgozott tudósítóként.

Ön és a húga mindenhová elkísérték őket?

Én hét évig egy németországi bentlakásos iskolában laktam Schloss Salemben. Természetesen a szünidőkben mindig oda utaztam, ahol a szüleim éltek. Az iskola filozófiája az volt, hogy olyan fiatalokat neveljenek, akik nem engedik, hogy olyan szörnyűségek történjenek, mint a második világháborúban. Lányok is voltak ott, azért, hogy kultiváljanak bennünket, fiúkat. Erzsébet húgom édesanyámékkal élt, különböző, apácák által működtetett iskolákba járt a világ minden táján. Édesapámmal is tartottuk kapcsolatot, nem volt ellenségeskedés a családban. Sokat segítettek a távoli rokonok és barátok, tisztes polgári szinten éltünk.

Önt nem vonzotta a szülők kalandos élete?

Dehogynem! Fel is lázadtam hét év után, és velük tartottam Libanonba. Fantasztikus volt, mert annak idején Libanont a kelet Svájcának hívták, annyira liberális volt. Csadoros nőt alig lehetett látni, bikinis lányt annál többet a strandokon. Négy évig éltem ott, nagyon sok barátom, barátnőm volt, egy házaspárral máig is tartom a kapcsolatot.

Ebben az időszakban lassan már a pályaválasztáson kellett gondolkoznia. Mi érdekelte?

Amikor visszajöttünk Bécsbe, és leérettségiztem, először a diplomácia vonzott. Dédnagyapám, Károlyi Alajos londoni nagykövet volt, arisztokrata körökben gyakori volt ez a foglalkozás, ezért jelentkeztem az amerikai Georgetown Egyetem diplomáciai intézetébe. Négy évig tanultam ott, el is végeztem, de amikor visszajöttem Ausztriába, és szembesültem az annak idején poros külügyminisztérium valóságával, elment a kedvem az egésztől. Nem akartam évekig aktákat tologatni, sem párttag lenni, ezért inkább más munkát kerestem. Az amerikai Caterpillar cég, a világ legnagyobb munkagépgyártó vállalata alkalmazott a svájci székhelyén, és harminchat évig dolgoztam náluk. Marketing, finanszírozás, szervezés terén egyaránt kipróbálhattam a képességeimet, folyton tanultam valamit, és nemcsak felfelé lépdeltem a céges ranglétrán, hanem különböző irányokba. A cég képviseletében többször dolgoztam külföldön, Amerikában, Franciaországban, Afrikában, majd utoljára hét évig, pont a rendszerváltás után Ausztriában, mint közép-európai felelős. Ezzel bezárult a kör, mert szinte hazajöttem. Ennek a kiküldetésnek köszönhetően tértem vissza Szlovákiába, a hajdani birtokainkra, és ismertem meg Szabó Imrét is, aki később könyvet írt a családunkról, és akihez máig szoros barátság fűz.

Külföldön már inkább polgári életet éltek, de gondolom, a családban szó esett az arisztokrata származásról és az ezzel járó kötelezettségről.

Polgári, de valahol mégis arisztokrata életet éltünk, mert mindig minden arisztokrata dolgozott, csak az volt a különbség, hogy a saját birtokán vagy egy cégben. Ami a társas kapcsolatok nívóját, a tanulmányokat és a felelősséget illeti, ugyanúgy éltük, mint a felmenőink, csak nem kastélyban. Amikor Bécsben fiatalemberként partikra jártunk a jobb arisztokrata és polgári családokba, mi a szalonban táncoltunk, a szülők pedig a szomszéd szobából ügyeltek ránk. Hétkor vége volt az összejövetelnek, nem volt éjszakázás, mert viselkedni kellett. Nekünk már nagyon jó és elegáns életünk volt nyugaton, szabadabb is, mint ha Csehszlovákiában nőttem volna fel a birtokon. Nem tanultam volna Amerikában, nem találkoztam volna a feleségemmel, nem élnék Svájcban. A szüleinknek volt nehéz, akiknek szinte a nulláról kellett újrakezdeni mindent, de soha nem panaszkodtak.

A szülei még megtapasztalták az igazi arisztokrata, kastélylakó életet, ön csak gyerekkorában, a gyerekei egyáltalán nem. Családi legendák, anekdoták témája önöknél az, hogyan éltek az elődeik?

Egyszer megkérdeztem édesanyámat arról, mit jelent neki a luxus. Azt mondta, hogy felébredni reggel, és hallani, ahogy a kertész gereblyézi a kavicsot a kocsifelhajtón. Ebben minden benne van, a hely, a csend, az életszínvonal, amiből nem maradt semmi. A szüleim becsületére válik, hogy soha nem nosztalgiáztak, nem sírták vissza a múltat, hanem a jövőre koncentráltak. A gyerekeimnek pedig ezek csak történetek. Szépek, fontosak, de az ő életük már másról szól. Még akkor is, ha gyakran látogatjuk azokat a rokonokat, barátokat, akik kastélyokban élnek, és sokat dolgoznak ezek fenntartásáért.

A felesége svájci francia. Hol ismerkedtek meg?

Ő egy régi francia arisztokrata család tagja. Hugenotta, vagyis református, akik kivándoroltak Svájcba, és a Vöröskeresztnél dolgozott. Egy kastélyban szervezett partin ismerkedtünk meg, szerelem volt első látásra. Három gyermekünk született, két lány és egy fiú. Az idősebb lány, Elizabeth, egy webes cégnél személyzetis, a fiatalabb, Hanna, bankban dolgozik, Sándor fiunk karmester.

Könnyen elfogadták, hogy a fiukat a művészi pálya vonzza?

Féltettük, mert tudtuk, hogy a művész nagyon kiszolgáltatott. De ő nagyon elhivatott volt, ezért el kellett fogadnunk, hogy ez az útja. Ebben a szakmában semmi nem biztos, a siker sem garantálja a következő felkérést. Folyamatosan versenyekre kell járni, és még az első díj sem jelenti azt, hogy biztosan szerződtetik valahol. De hála istennek, elég sikeres, most egy jó karmesteri szerződést kapott a Nürnbergi Operánál. A felesége opera-énekesnő, mindig ott laknak, ahol munka van. Ez talán családi örökség, a feleségem is azt mondja, hogy a kocsiban élünk, mert mindig úton vagyunk.

2021-ben ön volt a Budapesti Vadászati Világkiállítás szervezésével megbízott miniszteri biztos. Ez megtisztelő, de nagyon nagy feladat lehetett.

Az volt. Mindent én terveztem, szerveztem a csapatommal, két és fél évig havonta két hetet töltöttem Budapesten. A covid ellenére másfélmillió látogatója volt a kiállításnak, ma a nemzetközi vadászvilágban bárkit felhívhatok, mindenki tudja, ki vagyok. De ez nem az én szempontomból fontos, inkább a nagyapám, Károlyi Lajos örökségének a folytatása.

Vadászik még?

Most többet, mint fiatalkoromban. Ez költséges kedvtelés, és annak idején nem akartam a családtól elvenni a pénzt.

Mikor jött vissza Szlovákiába először?

1990 táján. Édesanyám akart nagyon viszajönni Tótmegyerre és Stomfára, tájékozódtunk, milyen feltételekkel szerezhetnénk vissza a kastélyt. Rájöttünk, hogy ez rengeteg költséggel járna, mert a földbirtokot, ami eltartotta volna a kastélyt, nem kaptuk volna vissza. Ezt nem tudtuk vállalni, de a kapcsolatot fenntartottuk, és több nagy fácánvadászatot is szerveztem Tótmegyeren a nagyapám emlékére.

Emlékszik az érzésre, amikor annyi idő után először meglátta a családi kastélyokat?

Bár már nem az enyémek, mégis volt bennem valami felelősségérzet, folyton mondtam a tulajdonosoknak, mit kellene javítani, vágni, rendbe hozni. De miután láttam, hogy ennek semmi foganatja, feladtam. Annyit tehettem, hogy a Nemzetközi Vadvédelmi Tanács (CIC) állandó kiállítását létrehoztam a kastélyban, és a gyerekekkel együtt a tótmegyeri iskolát támogattam. Úgy neveltek, hogy a név kötelez, és én is így neveltem a gyermekeimet.

Hány unokája van?

Négy, a legfiatalabb egyéves. Ők a lányaim gyermekei, és valamennyien Svájcban élnek, úgyhogy sok időt töltünk együtt.

Mit lehet átadni nekik a Károlyiak szellemi örökségéből?

Tartást, életszemléletet, felelősségérzetet. Több nem kell, engem is csak huszonéves koromban kezdett érdekelni a családom története. A gyerekeim mindent láttak, jártak velem vadászatokon, Tótmegyeren, Stomfán, olvasták Szabó Imre könyvét. Rokonok és barátok által ismerik az arisztokrata életet. Most még mással vannak elfoglalva, de a korral számukra is egyre fontosabbá válnak majd a gyökereik. A család története gyerekkoruktól érdekli őket, de nem könyvből tanulták. Úgy emlegettük a felmenőket, mint mások a saját rokonságukat.

Van kit számontartani, elég népes a család.

Igen, 2014-ben Nagykárolyban elég szép számban összejöttünk. Egy hölgyrokont meg sem ismertem, Szabó úrtól kellett megkérdeznem, ki az. A legszorosabb kapcsolatot a fóti és csurgói rokonokkal ápolom.

A felmenői közül kire a legbüszkébb?

Károlyi Sándorra, aki 1711-ben kitárgyalta a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári békét. Elolvastam a naplóját, minden harmadik nap máshol volt. Többet utazott, mnt én, de lovaskocsin! Folyton egyik birtokról a másikra hajtatott, és mivel akkor még nem voltak panziók, útközben házakat építtetett, ahol megszállt, lovat cserélt. Magyarországon több ilyen Károlyi-házat is mutattak nekem.

Amikor visszatérhetett Magyarországra, majd Tótmegyerre és Stomfára, úgy érezte, hogy hazajön?

Inkább úgy, hogy a szüleim, nagyszüleim hazájába, és ezért volt ez fontos számomra. Innen származom, de nem tartozom ide, mert máshol nőttem fel és szocializálódtam, kicsit idegen tőlem az itteni mentalitás. Azt szoktam mondani, hogy magyar származású európai vagyok.

A magyartudása viszont tökéletes.

Sokat pallérozódott a nyelvtudásom, amikor a Caterpillar menedzsereként Magyarországon dolgoztam, majd amikor a vadászati világkiállítást szerveztem. Otthon gyerekkoromban magyarul és németül beszéltünk, később megtanultam angolul, franciául és olaszul. Az idegen nyelvek ismeretére mindig nagy hangsúlyt fektettek a családunkban.

Amikor épp nincs úton, mivel telnek a napjai a kis svájci faluban?

Olvasok, kertészkedek, magam terveztem és művelem a magas ágyásaimat. Úgy hívom a kertemet, hogy a kis Versailles, nekem már az az uradalmam, és ott vagy az erdőkben cserkészve tudok a legjobban megpihenni.