Szeretettel szolgálni

Csak a nagyon erős jellemű és mély hitű emberek képesek arra, hogy a sok lemondás és keserűség helyett ebben is a szépet lássák, és megértsék, mennyit gazdagodtak, épültek tőle lelkiekben. Mint a nagymácsédi Horváth Klára, aki tizenhét éve gondozza féltő szeretettel ma már gimnazista kislányát, Máriát.

Minden lépésért megküzdenek

Mária koraszülött volt, hatodik hónapra, 1200 grammal jött a világra. A nővérkék nem adtak neki sok esélyt, de ő élni akart, és pici korától hatalmas akarattal küzd szó szerint minden lépésért, amely az épek világába vezet. „Rögtön megmondták, hogy az egyensúlyérzékével gond van, és nehezen fog járni, de szellemileg teljesen ép – kezdi a fájdalmasan szép történetet az édesanya. – Pólyás korától hetente háromszor hordtuk Galántára gyógytornára, később fürdőkkel is próbálkoztunk. Kovácsfalván többször voltunk, de ott mindig megbetegedett, annyira nehezen viselte a környezetváltozást. Azóta ambuláns kezelésekre járunk Pöstyénbe – minden évben huszonnyolc napra úgy, hogy reggel odautazunk, este vissza. Mivel tanácsot nemigen adott senki, magam próbáltam utánanézni, hogy mivel lehetne még javítani az állapotán. Vágkirályfára hordtam egy tanyára lóterápiára. Addig jártunk, amíg fel tudtam tenni a lóra, utána a csölösztői rehabilitációs központba vittem, majd az erzsébetudvari tanyára. Olvastam valahol, hogy a merev izmokat nagyon jól lazítja a kancatej. A kistapolcsányi lovarda igazgatójához fordultam, mert úgy gondoltam, ott orvosi ellenőrzés alatt vannak a tenyészkancák. Nagyon készséges volt, fizetnem sem kellett a tejért. Két évig hetente hordtam négy litert, az utat oda-vissza azalatt kellett megtennem, míg Mária iskolában volt. Máig is figyelemmel követek mindent, ami a témában megjelenik, és szívesen fogadok minden jó tanácsot, mert a kis javulás is közelebb viszi őt az önállósághoz. Már kicsi korában arra szoktattam, hogy ha fáj is, tornáznia kell, mert csak úgy mehet majd egyszer a többi gyerek közé. Megértette és elfogadta, máig naponta tornázik. Hatéves volt, amikor rákötöttem a háromkerekű bicikli pedáljára a lábacskáját, úgy húztam magam után, és ahogy forgott a pedál, neki is tekernie kellett. Meg is tanult, most is van háromkerekű biciklije, amellyel kijárunk a faluba. Sokáig tartott, míg a biztosító kifizette, mert azt mondták, egy életre csak egy jár. Nem értem, melyik íróasztal mellett dönthették el, hogy egy felnőttnek ugyanaz a bicikli kell, amelyik egy hatéves gyereknek volt jó.”

Fogj egy sétapálcát, és légy vidám…

Mária ötéves korában kezdett járni, de annyira merev volt az Achilles-ina, hogy csak lábujjhegyen tudott menni. Pozsonyban elvégezték rajta a szükséges műtétet, hat hétig gipszben volt a rekkenő nyári melegben. Lábán sebek keletkeztek az állandó mozdulatlanságtól. Édesanyja, versekkel, felolvasással próbálta elterelni a figyelmét a fájdalomról, a János vitézt és a Toldit olvasta neki. Harmadikos és negyedikes korában Zsolnán is kétszer operálták, utána újra tanult járni. „Az az év nagyon nehéz volt, hetente háromszor házhoz járt egy nővérke tornáztatni. Ezt is meg kellett fizetnem, mert egyedül már nem bírtam elvinni őt a tornára” – sóhajt az édesanya, de azonnal azt is hozzáfűzi, hogy kimondott rosszmájúsággal, gonoszsággal sehol sem találkoztak, előbb-utóbb mindenhol elfogadták Máriát olyannak, amilyen. Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy a bájos fiatal hölgy már kislányként is nagyon barátságos volt, nem érezte magát kevesebbnek, mint a többiek. „Örülök, hogy el tudja fogadni magát, és képes kitölteni az életét apró örömökkel. Kiskorától olyan hősiesen tűrte a sok fájdalmat, annyira erőn felül teljesített, hogy azt mondtam: nekünk, akik épek, egészségesek vagyunk, kötelességünk mindent megtenni érte. Nem tagadom, volt hogy elcsüggedtem; akkor ő mondta azt, hogy »anyuka, ne félj, én majd megtanulok járni«. Kicsi korában, amikor fésültem a haját, együtt szoktuk énekelni a Fogj egy sétapálcát, és légy vidám… kezdetű dalt. Azt mondtuk, addig fogunk tornázni, amíg a háromvégű bot helyett elég nem lesz egy sétapálca”– emlékezik mosolyogva az édesanya, aki a gyógytornáktól a gyógyfürdőkig, az óvodától a gimnáziumig mindent együtt járt és jár végig Máriával. „Nagyon figyelmes, okos kislány volt, ezért ragaszkodtunk ahhoz, hogy rendes iskolába járjon. Nyolcévesen ment az első osztályba, szerencsére az akkori tanító néni, Lancz Mónika sem tartott attól, hogy gond lesz vele. A maszkabáltól kezdve a szavalóversenyekig mindenhol ott voltam vele. Még a ballagáson is együtt voltunk, egymásba kapaszkodva mentünk a többiek után.”

Gimnáziumba is együtt járnak

Mária idén másodikos gimnazista Szencen. Hetente kétszer kíséri el oda az édesanyja. „Azért választottuk ezt az iskolát, mert nagyon készségesek voltak, meg tudták oldani, hogy minden órájuk a földszinten legyen. Amíg ő az órákon ül, addig a folyosón olvasok, angolt tanulok, vagy kimegyek a városba, de mindig úgy osztom be az időmet, hogy amikor szüksége lesz rám, mellette legyek. Hétéves koráig voltam vele itthon anyaságin, akkor döntenem kellett, hogy a munkát választom, vagy őt. Nem kellett gondolkoznom: el sem tudtam volna képzelni, hogy magára hagyom, vagy intézetbe adom. Soha nem bántam meg, hogy így döntöttem” – mondja az édesanya azzal a bizonyossággal a hangjában, amely nem csak elhatározáson, hanem már megélt tapasztalaton is alapul. Egyedül persze nem bírta volna, mindenben támasza és segítsége volt a férje, Mária édesapja, aki a család megélhetése végett külföldön vállalt munkát. „Ennek az az ára, hogy hétköznap én vagyok itthon a családfő, akármi történik, csak magamra számíthatok. Most is, hogy a fürdőszobát újítjuk fel, én segítek a mesterembereknek, mert nincs más” – mondja Horváth Klára mosolyogva. A nagyobbik lány, Veronika hittan–magyar szakos a nyitrai egyetemen, ő Mária számára a példakép. Húga az érettségi után szintén szeretne tovább tanulni, logopédusnak készül. Ezért tanul olyan lelkiismeretesen itthon is, mintha csak felette állna a tanár. Különösen az irodalom érdekli, az idei Farkas Jenő szavalóversenyen a zsűri különdíjjal jutalmazta. „Az osztályfőnökkel megbeszéljük, melyik napokon menjünk be, hogy az írásbeliket meg tudja írni, a többi tananyagot bepótolja, angolból és németből pedig különórákat fizetek neki. Itt is próbálunk mindenbe bekapcsolódni. A tanév végén például színházban volt az osztálya Komáromban; a többiek busszal mentek, én pedig Máriával utánuk autóval” – avat be kettejük diákéletébe az édesanya.

Aki beteg, az legyen szegény is?

Az osztálykirándulások, bulik ugyan kimaradnak, de Mária így is élénk társasági életet él, gyakran látogatják meg otthon a barátai. A családdal pedig rendszeresen eljárnak a környékbeli kegyhelyekre, Szentantalba, Sasvárra, Máriavölgybe, de jártak már az olaszországi Szent Rita-kegyhelyen is. Nagy álmuk, hogy egyszer eljussanak Lurdes-ba, megköszönni a Szűzanyától kapott erőt. Nyaranta pedig egy hétre a tengerhez megy a család – szerényen, saját koszton, de a lényeg, hogy ilyenkor mind együtt vannak. „Nem kaptunk még támogatást senkitől, igaz, nem is kértem, mert mindig arra gondoltam, hogy vannak, akik jobban rászorulnak, a magánemberek adják inkább azoknak. Csak az a szomorú, hogy az állam is olyan érthetetlen feltételekhez köti a támogatást, hogy lassan csak az kaphat, aki a fogyatékossága mellett még koldusszegény is. Mintha nem volna elég baj az, hogy ilyen nagy hátránnyal küzd, és mintha nem érdemelne meg minden segítséget azért, mert még nem szegényedett el teljesen – panaszolja az asszony. – Egyetlenegyszer kértem az egészségügyi minisztériumban anyagi támogatást lézerakupunktúrára, amelytől sokat javult Mária állapota. Kijött egy bizottság felmérni a helyzetünket, és azt mondták, mit akarok én, ha ilyen házam van. Akinek beteg gyereke van, az éljen sátorban? Ezt a házat mi építettük, nem kaptuk ingyen, hogy mindenünk megvan, annak az ára, hogy a lányaim egész héten át nélkülözik az apjukat, én a férjemet. Nem panaszkodom, mert egymásért tesszük, de úgy gondolom, az állam jobban is értékelhetné, hogy igyekszünk.” 

Amíg mi beszélgetünk, Mária a szobájában tanul. Édesanyja azt mondja, soha nem kell noszogatni, vágyik a tudásra, szereti s könyveket. Nemrég épp a végtagok nélkül élő Nick Vujicic Élet korlátok nélkül című önéletrajzát olvasta, azt mondja, nagyon megszívlelte azt a mondatát, hogy miközben azon sopánkodunk, mi hiányzik az életünkből, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, amink van. Mária már tudja, hogy szerencsés, mert a szülei szeretetben nevelték fel, és hiányosságai ellenére mindig ügyesnek látták. Nagy utat tettek meg együtt, lépésekben és lélekben is.