Nézd, Beatrix!

 Pedig mindegyik kassza, illetve beléptető kapu dolgozik. Ez a rengeteg, folyamatosan érkező csaknem meztelen ember, főként cseh, de lengyel, szlovák, német és ki tudja, még milyen nemzetiségű, honnan jött üdülővendég mind egyszerre szeretne bejutni, jó helyet elfoglalni a hűst adó fák alatt, de közel a medencékhez is. Eszembe jut újfent, mások egész évben utaznak ide messziről, nyáridőben pedig tízezerszám jönnek minimum egy hétre, én meg a fürdővárosnak nevezett település lakójaként eddig még az idén sem mártóztam meg a medencékben, jóllehet az úszás is, a termálvíz is jót tesz az egészségnek. De hát görög ember sem megy az Égei-tengerbe. Persze, amíg kicsik voltak a gyerekek, jártunk mi ebbe a fürdőbe, amely ma teljesen más, vonzóbb képet mutat, több nyitott és reneszánsz stílusban épült fedett medencével fogad a korábbi évtizedekhez képest. Aztán, amikor megtanultak úszni, a bányató felé fordultunk, természetes környezet, vize mint a görög tengeré.

A nyolcvanas években egy kétgyermekes cseh családdal is eltöltöttünk néhány délutánt ennek a bányatónak a partján, és természetesen úsztunk a vizében. Ma is hallom Janka és Pavel hangját: – To je paráda! (Ez pompás!) – A Szudéták részét alkotó csehországi Óriás-hegységben ismerkedtünk össze mint szállodaszomszédok, a gyermekek révén, egy-egy leány és fiú itt is, ott is. Nem értették egymás nyelvét, mégis megértettek mindent, bármelyik testvérpár bármit indítványozott, vagy ha a két leány és a két fiú külön-külön játszott. Olyannyira összejöttünk, hogy meghívtuk őket hozzánk, fölemlegetve a termálfürdőt, így jutottunk ki a bányatóhoz is. Az egyébiránt autószerelő Pavellal az élen nemcsak a vizeket élvezték nálunk, hanem a lakásban töltött órákat, főként estéket. Az ő visszafogott életvitelükhöz képest a miénk szabadabb volt, ha nem lenne félreérthető, mondanám, bohémélet. Ezért is érezték olyan jól magukat körünkben, és jelentették ki a végén, viszontlátásra karácsony és szilveszter között az ő kis falujukban, Jihlava mellett, ahol sízési-szánkózási lehetőséget tudnak nekünk felkínálni. Úgy is történt, csak amikor másnap délelőtt megérkeztünk a falu felett emelkedő dombra, sítalppal a vállunkon, egy dőlt vasoszlop teteje látszott ki a hóból, vagyis itt lenne a felvonó, kb. ötven méteren felfelé, szólalt meg Pavel meglehetősen bizonytalan hangon. És valóban ott lett volna, mint hamarosan kiderült, csakhogy már évek óta nem működött. Sebaj, felkötöttük a síléceket, és lépegettünk le-fel a lányommal, fiammal, miközben azon gondolkodtam, hol a falu apraja, ha a nagyja nincs is itt. Egy másik dombon szánkóznak, de ott nem lehet síelni, mondta barátom, majd miután szépen kipirosodtunk, hazamentünk. Most jólesne egy vodka vagy valami hasonló, amit hangosan is tudomására hoztam a világnak, mire Pavel kinyitotta a spájzuk ajtaját. Lakásban nem láttam még annyi különféle márkájú, finomabbnál finomabb pálinkát a földön sorakozva, mint akkor ott. Az autószerelő kapta őket, és mivel a házban alkoholt senki nem fogyasztott, gyarapodott a pálinkasereg. A következő esztendőben ismét vendégül láttuk őket, mi viszont télen már a Tátra felé vettük az irányt. Kapcsolatunk mindazonáltal nem szakadt meg, harminc éve minden karácsonykor és húsvétkor jönnek-mennek a képeslapok, s talán még találkoznunk is sikerül egyszer. Közben természetesen felcseperedtek a gyerekek, sőt Janka és a feleségem már iskolás unokákról is beszámoltak egymásnak.

Zsófi is iskolás, nyolcéves, ő a középső lányunokánk. Érzem én is kezének szorítását, mely még akkor sem lazul, amikor elkanyarodunk a tömegtől, ellenkező irányba. A mi célunk ugyanis nem a fürdés, hanem az ugyancsak a csarnokban csúszdából, hengersorból és egyéb ügyességi alkalmatosságokból megépített játszóház. Nővére mesélt neki róla, akit a múltkor kihoztunk ide, és az nem lehet, hogy ő, mármint Zsófi ne próbálja ki. Igazi testvérek, ami neki, nekem is. Így vagyok most itt a kishölggyel, azzal a különbséggel, hogy előttünk egy zsinór húzódik, rajta három nyelven: zárva. Sehol senki, üres a nagy emeletes játszóház is. Zsófi hallgat. Körülnézek – legalább tíz percet örvendezhetne az unokám! Oldalt besurranhatnánk, de ez nem az én műfajom. Kettőkor nyitnak, mondom neki, de akkor már nem tudok veled visszajönni, nem is lenne értelme, úgy megszállják ezt a várat. Majd egy hétköznapon eljövünk, bent lehetsz, amennyit akarsz. Már nem fogom a kezét, ő sem az enyémet. Mintha megnyugodott volna. Talán jobb, hogy így történt. Talán félt volna egyedül abban a nagy színes, rejtélyes komplexumban, bár átlátszó a fala. Ha velünk van a nővére vagy a kishúga, az más. Itt minden olyan hatalmas, minden olyan sok! És ismeretlen! Megfordulunk, elindulunk szembe a tömeggel. Nyúlok a keze után. Az övé is keresi az enyémet.