Nem kapjuk készen a nagy Őt. Mellettünk válhat azzá

 Sokan azt hiszik, egyszerűbb újra próbálkozni, mint a meglévő társban keresni a jót. Pedig ideális partner egyszerűen nincs – figyelmeztet Kuruc Zsuzsanna érsekújvári pszichológus, párkapcsolati tanácsadó.

Miben látja annak okát, hogy sokan olyan könnyen feladják, vagyis nem vagy alig fektetnek energiát a létező kapcsolatuk javításába, inkább fejest ugranak egy másikba?

Sokkal nagyobb jólétben élünk, mint a szüleink, nagyszüleink nemzedéke. Ez a komfort az egyik oka annak, hogy csökkent a tűrőképességünk, nem vagyunk hajlandóak lemondani bizonyos dolgokról. Mindent akarunk, és lehetőleg rögtön. Gyakran tapasztalom én is, hogy olyan párok sem akarnak már együtt maradni, ahol nincs különösebb ok a válásra, például csak rádöbbentek, hogy különbözők. Ahelyett, hogy felvállalnák a gondokat, és a megoldásukon dolgoznának, a menekülést választják, mivel látszólag ez a legegyszerűbb.

De gondok és válságok nélküli kapcsolat nem létezik. Lehet, hogy ez a nemzedék délibábot kerget, amikor a nagy Őt keresi?

A nagy Ő a romantikus filmek és a lányregények műfaja; az élet sokkal bonyolultabb. Popper Péter fogalmazta ezt meg tökéletesen: Az „Igazi” nem létezik. Nincsen. Sehol nem él valahol egy nő vagy egy férfi, aki az igazi, s akit csak meg kell találni. De aki szerencsés, élete során találkozhat két-három olyan emberrel, akiből lehetne „igazi”. De ehhez nagyon sok türelem, lemondás, megértés, háttérben maradás szükséges, ám végül kialakulhat egy olyan viszony, melyben a másik már nélkülözhetetlenül belecsiszolódott, vagyis igazivá vált. Vagyis nem készen kapjuk meg a párunkat, hanem egy nehéz és hosszú folyamatban mellettünk válhat azzá.

Melyik korosztályra a leginkább jellemző hogy könnyen vált?

A fiatal kisgyerekes párokra, amelyek már nem akarnak energiát fektetni abba, ami nem az elképzelésük szerint működik. És a negyvenesekre, ahol a gyerekek felnőttek, a partnerek pedig hirtelen ráébrednek arra, hogy nincs közös témájuk. Ebben a korosztályban többnyire a nők érzik úgy, hogy még átélhetnének valami szépet, kalandra, romantikára vágynak. Az ok pedig az esetek többségében abban keresendő, hogy amíg a gyermeknevelésen volt a hangsúly, a partnerek elfelejtettek férfiként és nőként tekinteni a másikra. Árulkodó jel, ha úgy állít be a rendelőmbe egy pár, hogy anyucinak és apucinak szólítják egymást. Ez jelentheti az egymáshoz fűződő érzelmek hiányát, de azt is, hogy az elmúlt években csak a gyerekek nevelésére, az anyagiak megteremtésére, a háztartás működtetésére figyeltek, egymásra már nem jutott idő és energia. Természetes, hogy az ilyen kapcsolat kihűl, és amikor a gyermekek élni kezdik a saját életüket, a szülők nem látják okát, miért is maradnának együtt. Általában az lép, akinek több a bátorsága, önbizalma, vagy aki intenzívebben érzi az érzelmek hiányát. Ezek statisztikailag gyakrabban a nők.

Aztán sokan a közösségi oldalakon találják meg álmaik lovagját…

Akiről az esetek többségében nagyon hamar lehullik a lovagi álarc. Ha valaki a közösségi oldalakon éli az életét, az szintén a menekülés egy fajtája, de a virtuális valóság nem pótolja a személyes beszélgetéseket. Arról nem is szólva, hogy sokan idegen emberekkel beszélik meg házassági válságukat ahelyett, hogy a partnerükkel vitatnák meg a gondokat. Az idegenektől persze megerősítést kapnak, és ez jólesik ugyan, de a partnertől még inkább eltávolít.

A másik véglet, amikor valaki folyton a boldogságát mutogatja a Facebookon.

Ez meg már egyenesen gyanús. Amikor ilyesmit látok, mindig arra gondolok, hogy az illető így szeretné láttatni magát, de ki tudja, mi a valóság. Aki valóban boldog, annak nincs szüksége arra, hogy mások lájkolják az életét. Én inkább azt ajánlanám mindenkinek, aki így közszemlére teszi az életét, hogy gondolkozzon el azon, mit jelentenek számára ezek a lájkok: változtat-e bármin is, mennyi van belőlük.

Nem lehet, hogy ettől úgy érzik ezek az emberek, hogy mégiscsak szép, sőt irigylésre méltó az életük?

Lehet, de ez a legtöbb esetben önbecsapás. Ez a becsapás legszerencsétlenebb fajtája, mert aki hazudik nekünk, az mindig velünk van. A virtuális valóságba sokan önmaguk elől is menekülnek, hogy ne kelljen egyedül maradniuk a gondolataikkal és a kérdéseikkel. Pedig az elmélyülés, annak végiggondolása, mit miért tettünk, gazdagít lelkiekben és kapcsolatainkban is.

Körülöttünk a női magazinoktól kezdve a reklámokig minden azt hirdeti, hogy a tökéleteset kell akarnunk, csak a legjobbat érdemeljük. Ilyen közegben nehéz megelégedni az épp csak megfelelővel.

Lépten-nyomon azt sulykolják belénk, milyen az ideális nő, férfi, ideálisan nevelt gyerek, pedig ez lehetetlen. Aki nem tudja elfogadni a tökéletlenségeket, az árnyoldalakat, az soha nem lesz elégedett. Sokan a partnerüktől is elvárják, hogy mindig a csúcson legyen, egy dekát se hízzon, tökéletesen lássa el a háztartást, de ilyen nincs. Ha valaki a párja mellett sem vállalhatja fel a gyengeségeit és hiányosságait, akkor hol?

Egyáltalán alapfeltétele a jó házasságnak a nagy szerelem? Számos példa van arra, hogy jól működnek az alacsonyabb hőfokon égő kapcsolatok is.

A világban ma is sok helyen a szülők választják ki gyermekük házastársát, és ezeknek a pároknak nagy része három év múltán már harmonikus kapcsolatban él. A szenvedélyes szerelmek gyakran végződnek csalódással, amint eloszlik a rózsaszín köd. Paradox módon sokkal tartósabbak azok a kapcsolatok, amelyekben nincs túl sok szenvedély, de a felek ismerik, tisztelik egymást, jól érzik magukat a másiknak a társaságában. Azokban a házasságokban, ahol barátságok érlelődtek szerelemmé, biztosabb, stabilabb az alap. De azért a párválasztás kivételes esetektől eltekintve nem józan megfontolások kérdése, sokkal inkább a tudatalattié. Aki egész életében hiányolta az apai szeretetet, az mindig az apjához hasonló férfiakhoz fog vonzódni. Akinek az önbecsülése nincs rendben, gyakran választ a saját színvonala alatt. Azok pedig, akik túlságosan jó véleménnyel vannak önmagukról, gyakran egyedül maradnak, mert senki sem felel meg azt elvárásaiknak.

Sikerorientáltság, önmegvalósításra való törekvés. Mintha ma minden az egyén körül forogna, akinek egyáltalán nem kell figyelnie környezete érdekeire és érzéseire.

Pedig az egyén, legyen bármilyen sikeres, csak akkor teljesedhet ki, ha, fontos valakinek. A jó párkapcsolat nem gátja az önmegvalósításnak, hanem biztos háttere. Minkét fél érik, fejlődik, növekszik általa, mert elfogadják és támogatják. A valahová tartozás az egyik legerősebb emberi szükséglet; nem véletlen, hogy a legszigorúbb büntetések közé tartozik a szociális elszigetelés: erre szolgálnak a börtönök, de az is, ha a rosszalkodót kiküldik az osztályból, vagy valakit kiközösít egy csoport. Ezért még azok is újra és újra próbálkoznak, akik többször is keservesen csalódtak párkapcsolataikban.

Nem volna egyszerűbb a meglévő párkapcsolaton dolgozni, mint mindig újba kezdeni?

Már csak azért is egyszerűbb volna, mert az emberek többsége párválasztáskor mindig ugyanabba a hibába esik. A jó választás és a harmonikus párkapcsolat alapfeltétele, hogy az illető önmagával legyen jóban, de nincs olyan kiegyensúlyozott egyéniség, akinek ne volnának valamilyen sérülései. Van, aki kevés szeretet kapott gyermekkorában, máshoz túl szigorúak voltak a szülei, egyeseket folyton bíráltak. Ezek a gyermekkori hiányok felnőttkorban a legközelebbi kapcsolatainkban mutatkoznak meg, ezért a párkapcsolati terápiák legfontosabb eleme, hogy a partnerek megértsék a saját és a másik fél érzelmeit. Ha megtanuljuk megnevezni, mi miért fontos nekünk, és elfogadjuk, hogy a másiknak is vannak ilyen szükségletei, nagyon sokat tettünk azért, hogy megmentsük, jobbá tegyük a kapcsolatunkat.

Mit jelent egyáltalán a jó kapcsolat? Sokszor azt halljuk az egyik féltől, hogy ő nem volt boldog, de a dolog legalább két, gyermekek esetében több ember ügye.

Csak az a jó kapcsolat, amelyben mindenki elégedett. Sokszor hallom én is a hozzám látogató párok egyikétől, hogy ő elégedett, csak a férjének/feleségének van gondja. Egyszerűen nem érzi úgy, hogy ő is hibázott, mulasztott, nem volt elég figyelmes. Ha egy kapcsolat eljut oda, hogy az egyik embert már nem érdekli, jól érzi-e vele magát a másik, fel kell tenni a kérdést, mi értelme, hogy fennmaradjon. Csak akkor szeretünk jól, ha a másik szeretve érzi magát általunk.

A fiatalok sok esetben csak akkor akarnak családot alapítani, amikor már elvégezték a tanulmányaikat, karriert építettek, lakást vásároltak, anyagilag jól állnak. Régebben mintha nem tartottak volna annyira attól, hogy mindent együtt kell majd előteremteniük.

Nem voltak olyan nagyok az igények, mint ma, felelőtlennek sem tartotta senki azokat a fiatalokat, akik nulláról indultak. Lehet, hogy jó dolog szépen betervezni mindent, de így sem garantált a siker. A házasság szempontjából hasznosabb, ha mindent közösen teremtenek meg a fiatalok. Ehhez hozzátartoznak a kezdeti nehézségek is, a diákévek alatt vállalt gyerekkel, albérlettel, szűkös kasszával együtt. Ezek mind olyan próbák, amelyek során az ember felméri a saját erejét, és később nem retten meg az újabb kihívásoktól. Akik arra várnak, hogy majd eljön az ideális helyzet, amikor összeházasodnak, gyermeket vállalnak, azok csalódni fognak, mert ilyen nincs. Nem lehet az életben mindent irányítani és minden akadályt kikerülni, mert aki erre törekszik, azt később a legkisebb gond is lesújtja.

A mesében a gazdag királyfi is elveheti a szegény lányt, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. A valóságban is áthidalhatók a nagy társadalmi és anyagi különbségek?

Ha a tehetősebb, felsőbb réteghez tartozó fél nem hatalmi pozícióként kezeli előnyös helyzetét, akkor igen. Mert igaz ugyan, hogy a közös dolgok összetartanak, de az is igaz, hogy a különbözőségek által mindkét fél gazdagodhat. Ha érzelmi biztonság van két ember között, akkor kiegészítik egymást.

Egy rádióműsorban hallottam, hogy régen a házasságok többsége zöldmezős beruházás volt, ma pedig két nagyvállalat fúziója, ahol mindkét félnek megvan a saját vagyona, elképzelései és érdekei. Lehetnek az ilyen kapcsolatok tartósak és mélyek?

Attól függ, mennyi az átfedés a két élet között. Ha túl sok egy kapcsolatban az enyém és a tiéd, és túl kevés a miénk, akkor kérdéses, hogy az a két ember együtt él-e, vagy csak egymás mellett. A jó párkapcsolatban számolunk a másikkal, terveink vannak vele, és nem csak akkor jut eszünkbe, amikor nekünk így kényelmes, mert az igazi szeretet az önző, egocentrikus életvitelről való lemondás.