Cilikém intenzíven építi a szlovák-magyar barátságot. Kitalálta, hogy vigyük el néhány pesti osztálytársát Podhoriébe, a falunkba. Meg szeretné mutatni nekik, hol született, hol élt korábban.
Először is a szülőket kell meggyőznünk. Ez, mint kiderül, nem is olyan egyszerű dolog. Az anyukák félnek. Külföld. Messze van. A gyermekük még sosem volt ilyen távol tőlük. Ja, és a kiszemelt időpont sem jó.
Cili persze úgy képzelte, hogy minden olyan könnyedén megy majd, ahogy ő azt eltervezte. Az első felbukkanó nehézségnél halálosan elkeseredik, s ezt igen erőteljesen ki is fejezi. Megvárom, míg lehiggad, majd azt javaslom, találjunk új időpontot, és próbáljuk bátorítani az anyukákat.
Az időpont hamar megvan, a szülőkkel nehezebb a dolgunk. Úgy tűnik, a három meghívottból csak egyet engednek el. Újabb halálos elkeseredés, majd beletörődés.
Készülődünk az útra. Ha egy barát, hát egy barát. A többiek majd sajnálhatják. Egy nappal a tervezett utazás előtt aztán váratlanul mégiscsak háromra duzzad a jelentkezők száma. Nagy az öröm!
Péntek délután bepakolom a négy gyereket az autóba, és irány Szlovákia. Toronyiránt, ahogy én szeretem. A hangulat kitűnő, a csaknem ötórás út még sosem telt ilyen gyorsan. Sokat énekelünk (nemhiába járnak zenetagozatos iskolába), zenét hallgatunk, komoly témákról beszélgetünk. Magyarok és szlovákok. Múlt és jelen. Lelkesen silabizálják a szlovák helységnévtáblákat.
Később egy cigánytelep mellett vezet az utunk. Miért élnek így? Ez szörnyű! Ők rossz emberek? – záporoznak a kérdések. Megpróbálom elmagyarázni. Szegénységről, kirekesztettségről beszélek nekik, a kitörés reménytelenségéről. Szóba kerül a romák történelme is. Ciliék esetében egyébként romák és nem romák együttélése mindennapos tapasztalat, mivel abban a városnegyedben, ahová iskolába járnak, jelentős roma lakosság él. Persze ők mások, a körülményeik, az életmódjuk is összehasonlíthatatlanul különbözik az út mentén látott emberekétől. De ők is nagyon összetartanak, általában nehezen engednek maguk közé kívülállót. Tudjátok, ez a kicsit túlzó, időnként már-már gőgösnek tűnő önérzetességük igazából önvédelem, próbálom keresgélni a helyes szavakat. Mélyen belőjük ivódott, hogy sokan bántják, lenézik őket. A gyerekek komolyan hallgatnak, okosan szólnak hozzá. Érzem, hogy megértették, mit akarok mondani.
Az út további részében visszatérünk az énekléshez. Cilivel előadunk pár szlovák népdalt. A többiek csöndben, érdeklődve figyelnek. Eszembe jut, hogy van egy CD-nk szlovák népdalfeldolgozásokkal. Rajta Cili kedvence. Kiskorában folyamatosan ezt a dalt kellett hallgatnunk utazás közben, milliószor visszatekerve. A ja taká dzivečka, cingi lingi bom. Rövid időn belül kiderül, hogy a dal nem csak Cilinek tetszik ennyire. Pár visszahallgatás után már mind a négyen lelkesen éneklik.
Végül megérkezünk Podhoriébe, a hegyek közé. Vágni lehet a friss levegőt. A gyerekek körbeállnak, jobb kezüket összetéve lelkes csatakiáltást hallatnak: Szlovenszkóóóó! Csak nézek. Kiderül, hogy ezt Cili még az utazás előtt megtanította nekik.
Cili nemcsak a csatakiáltást szervezte meg előre, hanem az egész programot. Az első és legfontosabb pont: összeismertetni az osztálytársait a három szlovák barátnőjével. Természetesen magára vállalja a tolmács szerepét. Közös játék is van: kincskeresés a faluban. A kincseket és a kétnyelvű instrukciókat Cili már előre gondosan elrejtette. A végén a nyertes és a vesztes csapat is ajándékot kap.
Van még közös görkorizás, séta, pancsolás. Adj, király, katonát a réten. Esti piknik a hegyoldalban.
A két nap villámgyorsan eltelik, indulunk haza. Úgy gondolom, alig várják, hogy hazaérjenek, biztosan hiányoznak már a szüleik. Én nem örülök, mondja egyikük. Maradni szeretnék még. Ha nagy leszek, megtanulok szlovákul, és ideköltözöm.
Itthon megkérik Csaba bácsit, az énektanárt, hogy az év végi osztálykoncerten elénekelhessék négyesben a Dzivečkát. Cili megtanítja nekik az összes versszakot.
Milyen jó, hogy ezekben a gyerekekben egy csepp előítélet sincs! Csak a kíváncsiság, a megismerés vágya. Csupán néhány évvel voltam idősebb, mint ők most, amikor elkezdtem szlovákul tanulni. Szintén egy szlovákiai út hatására. Aztán tizennyolc szlovákiai év lett belőle, meg három félig szlovák gyerek. Nem bántam meg!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.