1945 tavasza: a béke és a magyar kisebbség kálváriájának kezdete az újjáalakuló Csehszlovákiában. Beneš-dekrétumok, kollektív bűnösség, teljes jogfosztás – nincs többé joguk munkához, nyugdíjhoz, egészségügyi ellátáshoz, nem szólalhatnak meg anyanyelvükön, egyesületeiket feloszlatják, iskoláikat bezárják.
Jobban mondva ki sem nyitják; a ’45-ös csonka tanévben az abaújnádasdi Kováts Zsuzsa és Miki a szlovák elemibe kénytelenek járni. Az a Kassa környéki szlovák azonban, amelyen épphogy csak gagyognak egy keveset, oly távol áll az irodalmi nyelvtől, hogy ha nem hangzik el Amerika és Kolumbusz neve, azt sem tudják, hogy földrajzórán ülnek éppen. A szülők kétségbe vannak esve, mert egyébként kiváló képességű gyerekeik bukásra állnak. Végül hosszú vívódás után elhatározásra jutnak: a hírek szerint Kassa környékéről csapatostul szöknek a diákok Magyarországra tanulni, szökjenek hát ők is! Akkor is, ha az egyik még csak 11, a másik 14 éves, és tíz hosszú hónapra kell elszakadni tőlük.
Abaújnádasd határfalu, átellenben Kéked egy ugrás csupán. Végig az eszkárosi dűlőúton a Domáskáig, azután a Szurok, amelyet pontosan középen szel ketté az országhatár. A hegy túloldalán hatalmas kukoricás, az utolsó sorból éppen csak átlép az ember a sövénykerítésen, s megérkezett Magyarországra. Pontosabban a jó barát, Husz Zoli gyümölcsösébe. Az igazán veszélyes szakasz tehát a Szurok első fele, ahol ekkor még nem sorakoznak az M és ČS betűs fehér határkövek, de a határőrök rendszeresen járőröznek, s ha valami gyanúsat észlelnek, föl-fölkapaszkodnak a hegyoldalba is.
De határőrök ide vagy oda, az erdőjárás nem tilos, úgyhogy fölkerekedik a család. Karjukon kosár, mintha csak gombászni mennének. A két gyerek kosarában váltás ruha, némi fehérnemű, fogkefe, fogkrém, szappan, semmi más, mert a látszatot tartani kell. Az erdőbe beérve libasorba rendeződnek, s a határőrök megtévesztésére egymás nyomába lépnek. Félúton elválnak: Zsuzsa és Miki egyedül megy tovább. A szülők állnak a fák között, néznek utánuk, amíg a kanyarban el nem tűnnek. A két gyerek kitanítva: a hegy aljában ott a kerítés, csak át kell bújni a lyukon, és megérkeztek. Zoli bácsi másnap reggel elviszi Hidasnémetibe, és fölteszi a vonatra őket. Miki Pesten, a Rottenbiller utcai fiúiskolába fog járni, Zsuzsa Miskolcon a Tóth Pál Gimnáziumba, Miki a Rózsák terén az országos protestáns árvaház lakója lesz, Zsuzsát rokonok fogadják be.
Miki és Zsuzsa kettő csupán a több ezer felvidéki diák közül, akik szöknek a zöldhatáron, hogy anyanyelvükön tanulhassanak, vagy hogy tanulhassanak egyáltalán. Szökve érkeznek, de magyarországi tartózkodásuk legális: a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium nyilvántartja őket, igazolványt kapnak, amellyel minden hónapban jelentkezniük kell a rendőrségen. Mikinek a Belgrád rakparton, majd a hírhedt Andrássy út 60.-ban. Amikor megérkezik, adnak mellé egy rendőrt, aki felkíséri az emeletre a pecsétért. Nagyon előzékenyek vele, amikor júniusban jelzi, hogy szeptemberig nem fog tudni jelentkezni, mert megy haza, úgy köszönnek el tőle, hogy „vigyázz magadra fiam!”.
Hazafelé természetesen szintén szöknek, éppen csak most csapatban: a Kassa, Terebes, Rozsnyó, Eperjes, Igló környéki diákok Miskolcon állnak össze, Miki ott csatlakozik hozzájuk és nővéréhez. A bárcai református pap egyetemista fia a vezetőjük, vele vonatoznak el Sátoraljaújhelyre. Végiggyalogolnak a hosszú főutcán, a városból kiérve, szénaboglyák és bokrok takarásában osonnak a Ronyva mentén úgy két kilométert, majd átgázolnak a patakon a szlovák oldalra, onnan még félórányi gyaloglás, és megérkeznek Csörgőre, ahol fölszállnak a kassai vonatra.
A felvidéki menekült diákok pontos száma ismeretlen. Egy biztos, több ezren voltak. Zömében középiskolások és egyetemisták, de jó pár olyan kisdiák is akadt köztük, mint Miki. Azontúl, hogy a magyar állam nem tekintette őket szökevényeknek, azt mondhatjuk, hogy erején felül igyekezett gondoskodni róluk: tandíjmentességet, ingyenes kollégiumot, menekültsegélyt, cipő- és ruhasegélyt biztosított rendszeresen a számukra. A kommunista hatalomátvételig, amikor is kínos teherré váltak, hiszen mindkét ország baráti szocialista ország, a szovjet blokk tagja, s mint ilyen, hogy veszi az ki magát, hogy ezrek szökdösnek ide-oda a határaikon csak azért, hogy tanulhassanak. Megoldásként kitalálták hát a kollektív útlevelet, amellyel ’49-ben immár legálisan lehetett hazautazni Csehszlovákiába nyári szünidőre, majd az ígéret szerint vissza, Magyarországra. 1950-ben ugyanígy, éppen csak szeptemberben Csehszlovákia arra hivatkozva, hogy újból nyíltak meg magyar iskolák ott is, nem engedte vissza őket.
Így ért véget ez a különös, mára homályba vesző exodus, amelynek két érintettjére, az ebben az írásban saját nevén szereplő Kováts Miklósra és Zsuzsára ezekkel a sorokkal is hálával emlékezem.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.