Meghosszabbítva tíz évvel

Az élet némely hivatalos terepein, bizonyos nyomtatványok, személyi űrlapok rovatai felől nézve, én már múlt vagyok. Még akkor is, ha jólesett, mikor nemrégiben a rendőrségen közölte a szemrevaló ügyeletes kisasszony, nem végtelenítik a lejárt személyazonossági igazolványomat, amint a szintén 48-as barátomét néhány esztendeje egy korábbi törvény mentén, azaz akár 100 éves koromban bekövetkező halálomig szolgálhatna, hanem újat ad, tíz évre szól. Ez is valami. Tíz év múlva a 80-hoz leszek közel. Ha eljutok addig, mostanában ugyanis mintha megbolondult volna a halál, folytatva a tavalyi fekete esztendőt, feltűnő tempóban vadászik a 65–70 évesekre. A kiemelkedő, érték- és iskolateremtő elmék, írók, rockzenészek, színészek, zeneművészek körében is, Los Angelestől, Londonon, Budapesten, Milánón át Melbourne-ig. Mit sem számít, hogy tehetségükkel, tudásukkal – miközben szórakoztattak, tanítottak, népeket hoztak vagy próbáltak egymáshoz közelebb hozni, a kézfogásig akár – az egyetemes emberi kultúrát gyarapították. Példát mutattak szolidaritásból, toleranciából, jótettekből. Persze, tudjuk, a halál nem válogat, s ilyenkor ama – egyébiránt nem alaptalanul fogant és elterjedt – régi hiedelem, tévhit is meginog az egyszerű halandóban, mely szerint világhírrel vagy pénzzel ki lehet váltani az életet, orvosok, táltosok, varázslók, akár messzi külföldön, képesek visszarántani az elmúlásba vezető útról.

Szóval, az új személyazonossági igazolványom szerint, melyet időközben átvettem, egyelőre tíz évet kaptam, hivatalosan. Jó lenne végigélni. Tiszta aggyal. Talán sikerül, ugyanis csak kapkodom fejem, ahogyan rohan az idő a megkezdett negyedik húszéves periódusomban, már képtelen vagyok érzékelni, vagy éppen nagyon is: most volt vasárnap, már megint vasárnap van. Tehát legalább az idő kecsegtet életeséllyel, nyavalyáim ellenére. Az életmódváltás nem megy, maga a csoda, hogy hat esztendeje leszoktam a cigarettáról, 18 éves koromtól hivatalosan gyakorolt sok évtizedes élvezetes hagyományomat dobva el. Ám azóta is minden pillanatban rá tudnék gyújtani, hat éve, kibírom azonban, nem akarom magamat szembeköpni, sem azt, hogy furdaljon a lelkiismeret a kardiológusomnak tett ígéretem megszegése miatt.

A megkergült időre viszont akad jobb, a szívemhez közeli példám, mint az egymásba érő vasárnapok. Az idén, tehát 2017 szeptemberében óvodáskorba lépett legkisebb fiúunokánk. Egyszersmind óvodába is. Mintha tegnap örvendeztünk volna világrajövetelének, s lám! Az oviban pityergett eleinte, anyácskát hívta. Ő a legbiztosabb pont életében. A védőszárny. A nyugalom, a béke. A legkisebb lányunokánk az első osztályt kezdte meg, kisiskolában, összevont évfolyamban, lélekmeleg közegben. Pontosan emlékszem a részletekre, amikor bő hat esztendővel ezelőtt pici babaként hoztuk haza az édesanyjával a kórházból. A legnagyobb lányunokánk pedig középiskolában elsős szeptembertől, egyelőre tetszik neki, ha naponta ingázni kell is, igaz, nem nagy a távolság szülőfaluja és a kisváros között. A két nagyobb legény és a középső leányzó „csak” magasabb osztályba léptek alap- és középiskolában, ám észre sem vesszük, elszalad velük is az idő, és egyszer csak ők is magasabb szintről integetnek majd nekünk, s ha eljönnek hozzánk, nagyszülőkhöz egy-egy hétvégére, elalvás előtt már nem mesét kérnek. Melyet nekem kellett kitalálnom. Az volt az igazi, noha ma már fogalmam sincs, hogy tizenhét év alatt, az első unoka cseperedésétől kezdve mit hordtam össze, improvizáltam egybe valamennyire logikus szerkezetű szövegépületté. Egyet sem tudnék összerakni, legfeljebb egy újat. Ha lenne még iránta igény. De mit beszélek, a hatodik, az óvodás legény már bejelentkezett, megmarkolja nadrágomat, húz, meséljek. Anyácska mellett mindenkit elfogad már, az óvodában sem csordul könnye, engem sem szkennel, futtat át az agyán hosszan, ki lehetek, nyújtja azonnal kezét attól a pillanattól, amikor autós játékkal sikerült magamhoz vonzanom és kötnöm őt. Olykor hiányol, a nevemet emlegeti. Ezért is remek érzés nagyszülőnek lenni. Ha hiányzol valakinek, az jó.

És remélem, még jobb lesz, lassíthatom az időt, többet töltve belőle az unokákkal – ötvenegy esztendő után ugyanis szabad ember lettem. Legalábbis az idén július 31-én befejeztem érettségi utáni életem folyamatosan munkával, érthetőbben: főállásban – fűtőházban, élelmiszerraktárban, a főiskola után oktatási intézményben, szerkesztőségben, helyi tévéstúdióban – töltött szakaszát. Persze, ha nem kényszerít két makacs nyavalyám, megyek tovább, csinálom a műsort. De szeptembertől már csak az unokáknak. Kell ennél, lehet ennél szebb beruházás? Mármint annál, amit egy nagyszülő fektethet be magából utódaiba? Bár egyelőre még szokom a szabadságot, vasárnap este a hétfő reggeli indulás, a stúdiózás jár eszemben, ha meg orvoshoz kell menni, autót szervizbe vinni, hivatalos papírt intézni, fát ültetni a lányoméknál, fiaméknál, nyomban bevillan a kérdés, pont akkor nincs-e forgatás.

Azért 1966 és 2017 között eltelt egy kis idő. Csoda-e, ha úgy vagyok a munkával, mint a cigarettával? Hagyományommá vált.