<p>Két éve egy barcelonai utazás kapcsán az az ötletem támadt, hogy gyerekkönyveket kellene kiadni Pozsony hírességeiről. Akkor még nagyon távolinak tűnt, de szavakat tettek követtek, és két év alatt megjelent a mesekönyv, amely miatt ősszel Pozsonyból haza, a szülőföldemre utaztam.</p>
Az érsekújvári járás falvaiban jártam. Kedves meghívásoknak tettem eleget, alapiskolás tanulókkal és azok szüleivel, tanáraival találkoztam, beszélgettem.
Megvitattuk, hogy rengeteg mostanában a rendezvény. Nemcsak a városokban, úgy tűnik, a faluk is megmozdultak. Igaz, néha üresek az előadótermek, senkit semmi nem érdekel, és ugyanaz az 5-6 állandó vendég ül minden előadáson, rendezvényen, kiállításmegnyitón. A faluk mégis évente gulyásfőző versenyt, szüreti menetet, falunapot, futóversenyt, borkóstolót szerveznek. Ez azt is jelenti, hogy a helyiek ilyenkor találkoznak, beszélgetnek, nem csupán telefonálnak, chatelnek és e-maileznek.
Az elmúlt húsz-huszonöt évben mindent megtettünk azért, hogy bezárjuk, eltakarjuk, önállósítsuk magunkat, kerestük az intim teret, a védett területet, amely csak a miénk. Ez látszik a házunk és kertünk köré húzott magas betonkerítésekből, a zárt kapukból, sűrű élő sövényekkel takart udvarokból. Meg abból, hogy már nem divat átfutni a szomszédba tojásért, lisztért, ha otthon elfogyott. Hiszen nyitva van a bolt, elszaladunk, s veszünk. Vagy mást főzünk aznap, csak kérni ne kelljen, csak adósai ne maradjunk a másiknak. Az elmúlt évtizedekben sok mindent megéltünk. Megrendült a bizalmunk, senkitől nem akarunk semmit – a biztonság kedvéért. Nem nyitjuk ki az ajtót idegennek, ha ismeretlen számot látunk a kijelzőn, nem vesszük fel a telefont. Az egész világot megkaptuk, de majdnem elveszítettük a sajátunkat.
Mintha megint elő szeretnénk keresni a régi emlékeket, a beszédes estéket, a találkozásokat. Hiszen ahhoz, hogy a falu együtt lejöjjön a szőlőhegyről, ahhoz először fel kell oda menni. Ott fent találkozni, megvárni egymást, és amikor mindenki ott van, együtt lejönni. A gyönyörű, lankás, dimbes-dombos mátyusföldi tájon. Ott van mindenki, ahogyan régen, a falu apraja és nagyja.
Mintha megint kezdenénk megbecsülni a jó mesterembereket. Nem vagyunk kíváncsiak arra az építőmesterre, aki hetekig, hónapokig ígérget, végül mégsem jön el, a fürdőszobánk meg befejezetlen marad, a konyhánk nem készül el a betervezett határidőig. Inkább elhívjuk azt, aki megbízható. Lassan újra bízni kezdünk a helyi mesterben, hiszen annak a családját is ismerjük. Reméljük, elmúlt már az az idő, amikor a helyi fiatalember üzletet nyitott a faluban, hogy ő is keressen, és a falusiaknak se kelljen a messzi városba elutazniuk a portékáért. Mégis inkább elutaztak, csak a fiatalember meg ne gazdagodjon. Tönkre is ment szegény.
A mesekönyvben a főszereplő egy feltaláló volt. Amikor az elmúlt hetekben a mátyusföldi tanulókkal beszélgettem a könyv bemutatása során, rengeteg kisgyereket láttam, hallottam, akik szintén feltalálók szeretnének lenni. Meg fodrászok, autószerelők, állatorvosok, rádióriporterek és tanítók. Vannak közöttük költők, szavalók és bicikliszerelők. Ők nem azért szedik szét otthon a biciklit és a testvérkéjük kisautóit, mert rosszak – mondták –, hanem azért, mert érdeklődőek. Engedjük őket kíváncsiskodni, olvasni, járni-kelni, szőlőhegyről levonulni, gulyást főzni.
Akkor hátha szebbek és élhetőbbek lesznek a falvaink, városaink. Meg az emberi kapcsolataink.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.