Lájkok jelennek, jövőnek

Van Fodor Ákos magyar költőnek, műfordítónak, haikumesternek, aki tavaly hunyt el 69 évesen, egy háromsoros verse, a Három negatív szó:  

nincs

semmi

baj

Írást ennél pozitívabban nem lehet kezdeni, a mondatban előforduló halál ellenére, már ha a halált az élet szerves folytatásának tekintjük, és miért ne, az anyag nem vész el, csak átalakul, és bekerül a világ végtelen vérkeringésébe. Nos, ebbe az indításba még ifjúkorom rég halott újságíró példaképe sem tudna belekötni, aki azt tanácsolta, cikket pozitív tartalommal kezdj. Az olvasót meg kell fogni, aztán már bármit papírra vethetsz, de nem bárhogyan. Ja, és az első mondat legyen mindig rövid. Visszaemlékezve újságírói pályámra, talán csak annyit, a legfontosabbat sikerült megtartanom a figyelmeztetésből: bárhogyan ne írjak, ám ezt meg nem volt nehéz, ha van közlendő, némi logika, némi grammatika, akkor az írás, mint klasszikusok is állították már, megírja magát, miközben ellenőrzi, fegyelmezi is saját sorait. Ezen a ponton például azt sugallja nekem, ennyi elég volt belépőnek, jöhet a negatív tartalom, de nem kell megijedni: nincs semmi baj. Sőt még heppi is lehet ez a naplójegyzet. Melyet azzal akartam kezdeni, hogy nekem nincs fészbúkom.

Nincs rá szükségem. Nem akarok sem civil, sem politikai mozgalmat szervezni. Nem akarok semmit és senkit posztolni, sem internetes, sem más forrásból, akkor és ott vagyok a világhálón, amikor és ahol a kedvem tartja. Legkevésbé a családi közegemet és magánszférámat tárnám a világ elé, vagy azt, hogy leöntöm magamat egy vödör hideg vízzel. Apropó! Nincs családi medencém sem tágas zöld udvaron, semmilyen udvarom sincs, de ha volna is, nincs kockahasam, sem új párom, de ha volna is, nem nyaraltam egyetlen szigeten, de még félszigeten, mi több, itthon sem, de ha nyaraltam, nyaraltunk volna is a mostani első és utolsó feleségemmel, akkor sem tenném közhírré, hogy egy hónapja a Maldív-szigeteken, most Mallorcán kerestük az édes életet, az elmúlt ifjúság visszaszerzésének kulcsát. Ha netán a barátaimat érdekelné mindez, ott a telefon, vagy személyesen mesélnénk nekik néhány üveg bor mellett, csakhogy nincs mindez. Félreértést kerülendő, egyszerűen nem érdekel a fészbúk, pedig generációm számos képviselője, velem azonos korú barátom rátapadt, a feleségem is, mindazonáltal én akkor sem kapcsolódnék rá semmi efféle közösségi hálózatra, ha harminc évvel fiatalabb volnék. Ez nem életkor kérdése.

A legjobban az tetszik, amikor valamilyen családi ünnep képeit posztolják, akik két órája még együtt ünnepeltek, személyesen kívántak minden jót egymásnak, pontosabban a célszemély(ek)nek, ám ez nem elég, a fél világ előtt is meg kell ismételni, ömlesztve a mézesmázos dicsérő szavakat, köszöntőket. Létezésünk manifesztálása és igazolása ez egy szélesebb nyilvánosság előtt, nyomunkat őrző ösvény az örökkévalóság felé, megnyugtató érzés. A bennünk lakozó exhibicionizmus szintén szerepet játszik az intimszféra ilyesfajta kiteregetésében. Bulvárvilág, magamutogató celebmentalitás, de nincs semmi baj. Magánügy. Engem a jelenség érdekel. Legalább ennyit kezdünk a szabadsággal egyénenként a közösségi hálózat csapdájában vagy azon kívül.

Különben belátom, a mindennapokban előfordulhatnak pillanatok, helyzetek, események, melyek éppen a fészbúk révén találnak megoldást vagy segítő, gyógyító kezet. Művészeti értékeket, egyént, kisebb-nagyobb közösséget építő produkciókat, szellemi vagy sportteljesítményeket közvetítő kommunikációs csatornaként ugyancsak működik, kulturális programokra, műsorokra hívhatja fel a figyelmet. De ezért továbbra sem lesz fészbúkom. A mobiltelefonnal, melynek éveken át sikerült ellenállnom, kicsit más a helyzet. A környezetem, a munkám erőszakolta a kezembe, tegyem mindjárt hozzá, mint munkaeszközt. Elnézést a képzavarért, a mobiltelefonok tengerében a vezetékes már kevés volt a kapcsolatteremtéshez és -tartáshoz. Azóta van egy fapados mobilom, és ugyancsak be kellett látnom, óriási előnye, hogy alapfunkciója révén ő szintúgy biztonságérzetet nyújt, mintha volna veled valaki. Társ a zsebben. Horgászat közben, messzi vízpartokon óvodáskorú fiammal még a mobiltelefon nélküli világban többször eszembe jutott, ha hazafelé készülődvén nem indulna a kocsi, mit csinálnék. Szerencsére nem történt ilyen, ám amióta telefon van a zsebemben, nyugodtabb vagyok, bárhol legyek. Igaz, a negyedik húsz esztendőmben járván, útjaim lerövidültek, horgászni csupán kétszer voltam a nyáron két nagyobbik fiúunokámmal, a kétéves kislegénnyel pedig legutóbb füvet nyírtam játék fűnyíróval, miközben ómagyar nyelven beszélt hozzám folyamatosan, soha ennél szebb nyelvet, és óangol nyelven gyermekdalokat énekelt, soha ennél szebb hangokat. És akkor a másik közeli faluban ott a három lányunoka. Istenem, hányszor voltam hol a Csillag születik, hol a Megasztár zsűrije egy személyben, ők meg a versmondó, táncoló, tornázó, főként azonban énekes sztárjelöltek a nappali esti fényében?! Kell nekem fészbúk? Hiszen ott van még a bakancslistám, a munkám és mindaz, amit az élet elém hoz közel a 69-hez.

No lám, majdnem heppi vég.