Együtt, öten

Ketten, egy szerepben. Karácsonykor egy nap kétszer is. Édesapja, Balázsovits Lajos az 1973-as bemutatón is ott volt. Most duplán izgulhatott. Lányáért és feleségéért.

Színházi előadás ritkán kínál ekkora csemegét. Már az is rendkívüli eseménynek számított volna, ha e legendás musical mai változatának női főszerepét egyedül Edit játssza, így viszont, hogy ugyanabban a figurában hol a mama, hol a lánya jelenik meg a színen, megelevenedik a múlt, és felsejlik a jövő.

„Miután nagyon sok pénzért bezárták, majd potom összegért eladásra kínálták a Játékszínt, egyik napról a másikra minden ottani szerepemtől megváltam. Felháborított, amit apuval műveltek. Ő volt ott az igazgató. Egyszerűen elvették tőle a színházat, amelyet remekül vezetett. Szerettem az ottani munkáimat. Mezítláb a parkban, Acélmagnóliák, Kék róka. A közönség is szeretett. Volt egy kialakult csapat, amelyben meglett a helyem. Nagy iskola volt. Rengeteget tanultam erről a fajta színházról, színjátszásról, a társalgási darabokról. Most a Karinthy Színházban játszom Hunyady Sándor Lovagias ügyében és Az ördögben, Molnár Ferenc vígjátékában. A Vígszínházba úgy járok vissza, mintha hazamennék. Pályám legelején ott kaptam meg Natasa Rosztova szerepét a Háború és békében, és azóta is több darabban szerepeltem. Szabadúszóként oda megyek, ahová hívnak. A Vígben csak a színészkollégák között vannak újak, a háttéremberek nem változnak. Velük, mellettük otthonosan érzem magam.”

A Popfesztiválról sosem faggatta az édesanyját. Megvolt otthon a lemez, azt számtalanszor meghallgatta. És volt egy játék mikrofonja, abba énekelte, hogy Madarak jönnek… de a dal végét mindig átköltötte. Ahogy a kedve diktálta. A legtöbbször sötét színekre váltva.

„Most örülök igazán, hogy a Popfesztiválról az elmúlt pár évben nem beszéltünk olyan sokat. Így legalább nem voltak rajtam felesleges súlyok a próbák során. Engem nem is érdekelt, hogy mit játszott anyu, amikor kislány voltam. Amikor a Vinnélek című dalt lemezre énekeltem Novák Péterrel, a rádióban olyan népszerű lett, hogy egész nyáron vezette a slágerlistát. És ami nagyon érdekes: mindenki azt hitte, hogy anyu énekli. Senkinek nem tűnt fel, hogy az én vagyok. Ami viszont még ennél is különösebb: most, az egyik próbán én sem ismertem fel a hangomat. Beadták az egyik dalt, amelyet tíz perccel korábban valamiért felvettek. Eszenyi Enikő, a darab rendezője épp instrukciót adott, amikor hirtelen felcsendült az Arra születtem. Kikerekedett szemmel néztem, hogy mi van, most miért adják be anyuval a dalt? Időbe telt, míg rájöttem, hogy én éneklem.”

Édesapjával is szoros lelki kapcsolatban van. Bár nem látta, nem láthatta minden filmjét, pontosan tudja, milyen szerepet töltött be a magyar filmgyártásban. Mint ahogy arról is tud, hogy az olasz filmrendezők egyik legnagyobbika, Luchino Visconti is tervezett vele egy filmet, Thomas Mann regényének, A kiválasztottnak a címszerepét játszotta volna, ha a dolgok jól alakulnak. Már kint volt Viscontinál Rómában, megismerkedett Pasolinival és Bertoluccival is, aztán a sors úgy hozta, hogy csak Liliana Cavani filmjében, a Milarepában játszott.

„Apu abban a filmben is gyönyörű. Ülök a szobában, és nézem, hogy még ma is mennyire fantasztikusan néz ki. Ő tényleg világsztár lehetett volna, ha hosszabb időre kiengedik, de más szelek fújtak akkor. Volt, hogy még a díjaiért sem mehetett ki. Könnyű volna most azt kérdezni, hogy akkor miért nem maradt kint. Azért nem, mert akkor itthon mindenről le kellett volna mondania. A szüleiről, anyuról, sőt rólam is, hiszen amikor az utolsó lehetőséget kínálták fel neki külföldről, már én is a világon voltam. De a legelején még nem. Nemrég Nagykanizsán jártunk apuval, a férjemmel és Richárddal, a fiunkkal. Apu nagykanizsai. Gimnáziumi osztályfőnöke a nyolcvanadik születésnapját ünnepelte, arra voltunk hivatalosak. Sok minden átfutott a fejemen, amíg leértünk. Nemcsak az, micsoda nehéz döntés lehetett apu életében, hogy menni vagy maradni, hanem még az is, hogy a szülei Nagykanizsán éltek. Hogy onnan került fel Budapestre. Akkoriban ez nem kis távolságnak számított, és főleg két különböző világnak. Én a férjemmel és a gyerekemmel most is ugyanabban a házban lakom, ahová ötéves koromban költöztünk. Anyuék laknak fent, mi lent, így együtt vagyunk, megvan a közös fészkünk. A hetvenes években nagy bátorság kellett ahhoz, hogy valaki mindent felszámoljon itthon, és úgy menjen el, hogy halvány sejtelme se legyen arról, mikor jöhet haza legközelebb. Mi van, ha valaki megbetegszik a családjából? Távolról nézi? Apu nem is volt annyira önző, hogy csak a saját pályája érdekelte volna, semmi más. Ő nem az a típus.”

Arra a kérdésemre: érzi-e előnyét annak, hogy ilyen nagyszülők formálják a fiát, Edit egyértelmű választ ad.

„Persze, hogyne! Anyu tőle is ugyanannyit vár el, mint annak idején tőlem. Bármiből hozhat jó jegyet, a végső kérdést Richárd sosem kerülheti el: »Na és a matek?« Mondom: »Anyu, nem mindegy?« És felrémlik a gyerekkorom, hogy lehettem én a legjobb irodalomból, rázhattam én a kisujjamból a verseket, a döntő kérdést akkor sem úsztam meg: »Na és a matek?« Én már ezt nem akarom forszírozni, hogy »na, és mire mentem vele, ugye, belátod, hogy feleslegesen szekíroztál?«. Nem, nem szeretném megbántani őt. De tényleg, mire volt jó, hogy annyit kínlódtam a számokkal? Jó, tudom, valami értelme biztosan van. Ha más nem, akkor legalább az, hogy képes vagyok elmagyarázni a példákat a másodikos fiamnak. Végül tehát hálás vagyok anyunak. Richárd pedig már egy önálló kis emberke. Én az ő korában az időm nagy részét felnőttek között töltöttem, ő többet van gyerekekkel. Nyolcéves koromban én már interjút adtam. Otthon előkerült nemrég egy régi újság, családi riport lehetett, engem is megkérdeztek. »A Makrancos Katát már nyolcszor láttam – mondtam –, de nem engedtem, hogy elmagyarázzák, mert én akartam megérteni.« »És megértetted?« – kérdezte a riporter. »Persze, van egy hölgy, aki makrancos – feleltem. – Őt játssza az édesanyám.«”

Nézem a csuklóján az óarany karkötőt. Míves darab. Annyira szép, hogy valósággal húzza a szemem.

„Nagyon szeretem a finom, elegáns ékszereket. Ezt a férjemtől kaptam. Fogorvos. Nagyon jó ízlése van. Öltöztet is néha. Szeret nekem vásárolni. Meglát egy szép ruhát, és megveszi. De elárulom, ez a karkötő nem aranyból készült. Bizsu. Nem vagyok elhalmozva ékszerekkel. Senki sem szórja rám a gyémántokat. Nem is hiányoznak. Tulajdonképpen ez az összes ékszerem, ami most rajtam van.”

Nem sokkal azután, hogy bezárult mögötte a Játékszín kapuja, külföldi produkciókba hívták. A legjobbkor. Mintha a sors így jelezte volna: nincs megállás, bánat, szomorkodás, menni kell tovább. Drágán add az életed, Borgiák, A néma tanú. Egy játékfilm és két televíziós sorozat.

„A nálunk forgatott külföldi produkciókban még a legkisebb szerepért is komoly harc folyik. Behívnak egy csomó színészt, és arcra válogatnak. A Die Hard 5-ben egy orosz lány vagyok, aki beengedi a gyilkost a gőzfürdőbe. Ott ölik meg az orosz főszereplőt. A Borgiákban Lucrezia szolgálóját játszom. Érdekes munka volt, élveztem. Pedig az utolsó pillanatban megváltoztatták a szövegem. Már ott álltam a díszletben, amikor szólt a rendező, Neil Jordan, hogy ne ezt mondjam, hanem azt. Gyorsan beszélt, nem is értettem minden szavát. Látta rajtam a kétségbeesést az angol kolléganő, aki nagyon segítőkész volt. Érthetően elismételte a szövegemet, még mielőtt elindult volna a kamera.”

Három színész egy családban, ráadásul három jeles színész. Civil hivatással vajon hogyan illeszkedett be közéjük a férj, Edit párja?

„Látszólag semmi gondja nem volt ezzel, szerintem mégis elég nehéz lehetett neki. Mi jövünk-megyünk, ahogy a munkánk diktálja, délelőtt próba, este előadás, ráadásul hárman három irányba húzunk, még a Vígbe se megyünk együtt minden este anyuval. Ez attól is függ, kinek hol van elfoglaltsága a délutáni órákban. Ha szabad vagyok, otthon ülök könyvvel a kezemben, és próbálok feltöltődni. A férjem más ritmusban él. Neki munka után zajlik az élete. Ő a szabad idejét élmények gyűjtésére akarja fordítani. Ide menjünk, oda utazzunk, keresi a programokat. Velem akkor történik a legtöbb, amikor dolgozom. Rutinosan elvégzem a napi teendőket, jó, jó, ez is megvan, de igazából akkor élek, amikor előadásom van vagy forgatok. Ezt meg kellett tanulnunk összeegyeztetni. Valahogy csak sikerült. Mindketten idomultunk a másikhoz.”

A karácsonyi teendőket is megosztják.

„Én rendet rakok, feldíszítem a fát, becsomagolom az ajándékokat. Főzni apu szokott, vagy az apósom a férjemmel. Nálunk ez így normális. A fiúk főznek.”

Fa fent, fa lent, fa az udvarban? – kérdezem.

„Az elmúlt években mindig lementünk a Balatonra. Semleges területen tartottuk a karácsonyt. Ünnepek után lent is maradtunk még pár napig, onnan jártunk fel Pestre dolgozni. Most nem így lesz. Itthon maradunk. Huszonharmadikán játszom, huszonötödikén dupla Popfesztivál, a karácsony épp csak jön és megy ebben az évben. De azért szeretem. A menü rendszerint változik egy kicsit, halászlé, töltött káposzta és tatár bifsztek azonban mindig van. Én nem sok mindent tudok főzni, amit viszont igen, azt jól csinálom. A bélszínt sem sütöm túl, mint a nők általában. Olasz tésztáimat és a rakott krumplimat is imádják a fiúk. Vagy a húslevesemet. Karácsony után már enyém a konyha, de amint próbálni kezdek, átengedem a férjemnek. Minden úgy jó, ahogy van. Csak rosszabb ne legyen soha!”