Lélekben nem váltak el egymástól

Lélekben nem váltak el egymástól

Bármerre járt a filmes világban, mindenütt nyomot hagyott maga után. Rómában, Velencében, Milánóban ugyanúgy, mint Cannes-ban. De a magyar filmművészetben is, amelynek párját ritkítóan lenyűgöző, sőt világi arca Balázsovits Lajos. Lányával, Balázsovits Edittel emlékezünk rá.

Ez az első karácsony, amely csendben, nélküle zajlik a családban. Almási Éva, a felesége, valamint Edit a férjével és tizennyolc éves fiával, a szeretett unokával gondolatban mégis együtt lesznek vele.

Kitől örökölt többet a génjeiben, az édesapjától vagy az édesanyjától? Kérdezem ezt azért is, mert a lányok általában az édesapjukhoz vonzódnak erősebben. Négyéves korában meg is fogalmazta, hogy édesapjához szeretne majd feleségül menni, mert „egy ilyen fickó másé nem lehet”.

Apuhoz is, anyuhoz is nagyon közel állok. Mi hárman nagyon erősek voltunk, vagyunk. Apura sok mindenben hasonlítok. Azért tudott annyira megérteni, mert az ő gondolkodása nagyban egyezett az enyémmel. Ezt ő is gyakran mondta, hiszen jobban látta, mint én. El is érzékenyülök, amikor eszembe jut, hogy aki ennyire egy volt velem, az már nincs. Senki nem fog már engem úgy érteni, mint ő. Anyu erős és rendkívül empatikus, de mégis inkább apura hasonlítok. Az élet legapróbb dolgairól is ugyanazt gondoltuk. Apu mindig azt mondta: „Az nyugtasson meg, hogy ugyanolyan vagy, mint én.” Ő ugyan nagyon precíz volt, én meg nem annyira. A rendetlenség engem is idegesít. De ha például lerobbant apu autója, rögtön meg kellett javíttatni, mert zavarta.

A vérmérsékletük, a higgadtságuk is egy tőről fakad?

Apu is tudott robbanni, de még mennyire! Ebben is hasonlítunk. Vannak helyzetek, amikor nem igazán tudok uralkodni magamon. De van egy olyan arca is az embernek, amelyet nem mutat meg másoknak. Apu életútja nagyon egyéni volt, a személyisége pedig különleges. Arra a szépségre, amit ő képviselt, nálunk sajnos nem igazán volt igény. Helyi specialitás? Lehet. Közben mindenki imádta őt. Jaj, de szép, jaj, milyen csodálatos, mondták, de a szakma alig-alig élt az adottságaival. Nem értem, hogy van ez. Aki szép, az nem lehet jó? Apu remek színházi szakember volt. Túl ezen még művelt is mint rendező. Nemcsak a színészetről tudott sokat, hanem az életről is. Mégsem hívták őt rendezni a Játékszín után, amit el kellett hagynia. Ezek voltak azok a sebek, ütések, amelyek rengeteg fájdalmat okoztak neki.

Mikor döbbent rá, hogy voltaképpen ki is az a művész, aki az édesapja?

Július 19-én. Hajnalban.

Amikor meghalt?

Nyilván tudtam addig is sok mindent, de teljes spektrumában akkor, és azóta folyamatosan.

Az utolsó másodpercig ott ült mellette, tudom. Fogta a kezét.

Végig ott voltam. Az utolsó napok hiányzó óráit sajnálom, amelyeket nem tölthettem a közvetlen közelében. Nyilván mindenki így érez, aki elvesztett valakit a szerettei közül. Igen, igen, ott voltam. Ő ezt így akarta, és így is lett. Mi ezt ketten együtt csináltuk végig.

Évek óta betegeskedett már az édesapja. Aztán hirtelen válságosra fordult az állapota. Érezte, hogy közeledik a vég?

Ezzel úgy van az ember, mint a saját halálával. Tudja, hogy be fog következni. És mégis… ha a szülőjéről van szó, és bár tudja, hogy nagyon beteg, az utolsó pillanatig reménykedik. Még most is olyan furcsa, hogy már nincs itt. Amíg élt, azt hittem, hogy ő nem fog meghalni soha. Teljesen elképzelhetetlen volt számomra, hogy egyszer el fog menni. A szülő halálával a saját halálát is átéli egy kicsit az ember. Egészen közel kerül ahhoz, ami egyébként olyan távolinak tűnik. Örülök, hogy nagyon sokáig lehettem gyerek, apám lánya.

Sokoldalú ember volt az édesapja. Egyszerre humán és reál beállítottságú. Gyakorlatias. Életszerető.

Nem tudom, hogyan élnek azok, akiknek a szülei nem ezen a pályán mozognak, de ilyen szempontból sem éreztem magam soha hátrányos helyzetűnek. Az én szüleim ugyanis teljesen normális életet éltek. A hétköznapi dolgok sem álltak távol tőlük. Nem maradtak ott hajnalig a színházi buliban, még ha apu egy kicsit később is jött haza, mint anyu, de akkor is… mindkettőjüknek én voltam az első. Én ezt éreztem és érzem a mai napig. Nagyon jó első helyen állni valakinek a szívében. Kiváltságos tudatot ad az embernek.

Szoros kötelék fűzte össze őket.

Tényleg előfordult, hogy csak úgy fogták magukat, és átruccantak egy kávéra Bécsbe, vagy nyáron, akár csak egy órára leautóztak a Balatonhoz?

Nagyon fog ez nekem hiányozni. Igen, így volt. Nincs még egy ember az életemben, akivel csak úgy kapjuk magunkat, és elindulunk. Ha autót mosni mentünk, apuval mi azt is élveztük. Ha azt mondanám a férjemnek, hogy gyere, menjünk le az autómosóba, meglátod, milyen jó lesz, nagy szemekkel nézne rám. Apuval nekünk mindegy volt, hogy tűz a nap, vagy esik az eső. Egyetlen szavába került, és már mentünk is itthonról. Volt, hogy bele a pesti éjszakába. Elvitt mulatni a Piaf bárba. Kitalálta, hogy ez csütörtökön este legyen. Pedig másnap még iskola volt. Én bementem. De nem azt mondta, hogy jaj, kislányom, micsoda hős vagy, hiszen reggel ötkor jöttünk haza, hanem azt, hogy: „Megőrültél? Gondoltam, együtt reggelizünk.” Sok mindenre megtanított. Arra is, hogy az életet szeretni kell. Rengeteget nevettünk. Volt apunak egy olyan oldala, amit rajtunk kívül talán nem ismert senki. Hogy mennyire tudott másokat utánozni. Gábor Miklóst, Darvas Ivánt és a többieket. Majd bepisiltünk a röhögéstől anyuval. Fantasztikus humora volt. Színészként ezt sem nagyon használhatta ki. Kicsit méltatlanul bántak vele. Kiaknázatlan maradt a tehetsége.

Egyszer beugrottak egy örvény közepébe. Hol történt?

Horvátországban, a Krka Nemzeti Park vízesésénél. Véletlen volt, de nem engedtük el egymás kezét. Megtanított ugyanis arra, hogy nem szabad kapálózni, hagyni kell, hogy az örvény levigyen a mélybe, utána fellök a felszínre. És ez az életben is érvényes, mondta. De én is éreztettem vele, hogy akkor sem engedem el a kezét, ha nem tudok vele lenni. Lélekben akkor is ott voltam mellette.

Pár héttel ezelőtt, a Víg-Budapest 150 című előadásban, mielőtt belekezdett volna az édesanyja által legendássá vált Popfesztivál-dalba, fent, a háttérben édesapja képe jelent meg, aki évekig volt a Vígszínház tagja.

Ő egy másik Presser-musicalben, a Harmincéves vagyokban szerepelt, abból vetítették be a képet. Megláttam őt a takarásból, és nagyon nehéz volt bemenni a színpadra. „Apádat láttam a szemedben” – mondta később anyu. Azért, mert nem tudtam másra gondolni, csak őrá. Igen. Két ilyen mamut között szaladgáltam, mint egy kisegér.

Édesapja mobiltelefonja milyen sorsra jutott?

Még mindig él a vonal. Valahogy nem akarom lemondani.

S a levelei, a naplói, a jegyzetei? Azokkal mi lesz?

Ő is szeretett volna kezdeni velük valamit. Nem véletlenül írt le bizonyos történéseket. Nagyon fájdalmas olvasni ezeket, közben jó is. Még nem tudom, milyen formában, de egyszer biztosan életre fognak kelni. Talán egy könyv vagy egy emlékest… mindennek eljön az ideje. Gyakran üzen nekem. Azt is ő akarta, hogy a búcsúbeszédem vége az legyen, amit az egyik naplójában találtam. A gyászszertartás előtti napon hirtelen minden a helyére került a szövegben. Előtte ugyanis bementem a szobájába, kinyitottam az egyik naplóját, és mintha oda lett volna készítve az utolsó bejegyzése. „Az élőket hívom, a halottakat megsiratom, a villámokat megtöröm. Most búcsúzunk, tapsoljatok!”

És most itt az első karácsony, amelyet nélküle él meg a család. Az eddigiek milyenek voltak?

Előbb hármasban, aztán a férjemmel együtt már négyesben, a fiam születése óta pedig öten töltöttük együtt az ünnepeket. Eddig én is gyerek voltam karácsonykor, most meg felnőtt leszek. Félig. Minden egyes karácsonyt együtt töltöttünk. Azóta is, hogy férjhez mentem. Nem voltunk külön a szüleimtől. Egy házban lakunk, de attól még elutazhattunk volna, vagy tölthettük volna a férjem szüleinél, hiszen nem árva gyerek. Régebben anyuéknál volt, de már jó ideje nálunk van a karácsony. A szorongás, hogy meddig leszünk még együtt, nekem maradt. Most meg a legszívesebben elhalasztanám az ünnepeket. A többiek kedvéért végig kell csinálnom, de a legszívesebben elmennék egy muzulmán országba, ahol nem kell ezzel szembesülni. Persze anyut nem tudnám itt hagyni. A fiam meg betöltötte a tizennyolcadik évét, örülök, hogy még itt van velünk. Nehéz lesz, fullasztó, mert elő fog jönni a régi karácsonyok emléke apuval. Nagyon kell majd uralkodnom magamon.

Még valami…

Nehéz nap volt számára december 4-e is. Édesapja azon a napon lett volna 77 éves. „Innentől fogva már soha semmi nem lesz ugyanolyan, mint volt. Maradnak az emlékek” – mondja.

A szerző a Vasárnap munkatársa

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?