Állunk rendelkezésére!

Ad Lélek/Életvezetés/Krisztina

Egy idézettel kezdem: „Az már baj, ha valaki Krisztus helyett a csillagokhoz fordul segítségért, onnan várja élete megoldását. Biztos vagyok abban, hogy egyetlen vallás sincs, amely többet tudna adni a kereszténységnél. Azzal is tisztában vagyok, hogy más vallásokban is léteznek igazságok. De a teljes igazság Krisztusra épül.” (Madassery Sebastian)

Ilyen szép vallása van Önnek! Vagy lehet, hogy csak beleszületett, mivel édesanyja katolikus, templomba járó asszony. Környezetében még sosem hallott Istenről, aki elküldte egyszülött fiát, Jézust értünk váltságdíjul? Krisztina, meg vagyunk váltva! Nem tudom, mi okból nem gyakorolja édesanyja vallását, vagy csak megmaradt az elsőáldozási szinten? Nem volt példa a környezetében? Szerintem minden faluban, városban van egy csoport, ahol úgy beszélnek Istenről, ahogy az Ön új keletű muzulmán barátja. Mert Isten az Őt követők elől nem rejtezik el, hanem meghallgatja panaszaikat, és segíti őket. Nem kell vallást váltani, hanem el kell merülni Isten megismerésében, s ha majd személyes kapcsolata lesz Istennel, Ön is úgy fog viselkedni, mint muzulmán barátja, aki ismeri Istenét, és imádja, ha itt az ideje, napjában akár ötször is, de mi félünk vagy szégyelljük (?) kimutatni hitünket? Mindegyikünk lelkében ott van az isteni szikra, minden ember istenfüggő. Sajnos mostanság nem ildomos Istenről beszélni, pedig mindenki ki van éhezve rá, és sokszor szektákba mennek a fiatalok, mert a média rossz utat mutat nekik. Pedig már nálunk is nagyon sok vallási jellegű kurzust szerveznek, lelkigyakorlatos házak vannak, ahova el lehet vonulni, ha csak 3 napra is, de az ember megerősödik hitében, és feltöltődve tér haza. Most van a hit éve, szeptember 20-án Vízkeleten egy konferencia keretén belül olyan csodálatos előadásokat hallgathattunk, mintha csak az Úr azt sugallta volna, hogy holnap majd nálatok fogok megállni. Mint amikor egy barátunk megáll egy kávéra. Az embernek ilyen személyes kapcsolata is lehet Vele.

Kedves Krisztina! Ne vallást váltson, hanem nyissa ki szívét, mert az Úrnak az a lakhelye. Kívánom, hogy növekedjen Isten iránti hite, és Nála találja meg lelki békéjét. Tisztelettel:

Bugyi Mária, Nagymácséd

Rendhagyó istentisztelet

Október 6-án rendhagyó istentiszteletre került sor a Pozbai Református Egyházközösség leányegyházában, Barsbesén. A feldíszített templom zsúfolásig megtelt a helybeli és a szomszéd falvak testvérgyülekezeteinek híveivel. A templom felszentelésének 50. évfordulójára rendezett megemlékezést Nt. Kiss Pál nagysallói esperes igei és apostoli köszöntése nyitotta meg. A közös éneklés és imádság után Nt. Dukon András, a falu fiatal lelkésze olvasott a Szentírásból, igehirdetésének témáját az alkalomhoz megfelelően a Királyok I. könyvének 8. része képezte. „Örömmel építettem neked lakásul házat, maradandót, örök lakhelyül.” Ezt követően Zöld Teréz, a helyi önkormányzat anyakönyvvezetője ünnepi köszöntőjében ismertette az egyház fél évszázados múltját s ez idő alatt szolgált négy beiktatott lelkész tevékenységét. A néhai Nt. Császár László 28 évig volt a hívők igazi lelki atyja. A háború utáni nehéz években gyermekek egész nemzedékét tanította a hitre, szeretetre és Isten iránti tiszteletre. De nemcsak a fiatalok, a felnőttek támasza, segítője és lelki vigasza is volt mindenben. Az ő munkássága alatt koronázta a besei gyülekezet igyekezetét siker, megvalósult a már rég óhajtott Isten házának felépítése. Távozása után 1982-ben Nt. Kiss Ilona lépett a helyi gyülekezet szolgálatába. Kedvessége, közvetlensége miatt a beseiek hamarosan a szívükbe zárták. Több mint 18 évig volt a református hitélet irányítója és aktív szervezője. 1999-ben a falu Nt. Tóth Árpád személyében egy „újdonsült” lelkészt kapott. Gazdag tevékenységében a hívők mindenekelőtt a lelkipásztor egyszerűségét, kedvességét és alázatosságát értékelték és tisztelték. Két évvel ezelőtt érkezett a besei egyházközségbe az ifjú és tettre kész Nt. Dukon András. A helybéli református gyülekezetben szolgált lelkipásztorok is részt vettek az ünnepi megemlékezésen. Sajnos Császár László időközben elhunyt. Édesapja emlékének adózva fia, ifjabb Császár László elfogadta a beseiek meghívását, megtisztelve jelenlétével a rendezvényt. Zöld Teréz emlékező szavai bizony sokak szemébe könnyeket csaltak. Kálnay Enikő Csenge kedves szavalata után a jelenlegi lelkész beszámolójában ismertette azokat a körülményeket, amelyek a templom felépítéséhez vezettek. A háborút követő esztendőkben a közös istentiszteleteknek és áhítatoknak helyet biztosító imaház egyre szűkebbnek bizonyult. Annál is inkább, mivel egy része iskolaként is működött. Számos adakozó, az akkori presbiterek, Szabó László gondnok áldozatkész munkájának, s nem utolsósorban Császár László szervező- és irányítótevékenységének köszönhetően 1963-ban kerülhetett sor a református templom felszentelésére. Az Úr asztalán még ma is megtalálható az a régi már megsárgult Biblia, amelyet a templom felszentelésének alkalmából néhai férje hagyatékából Schmidt Imréné és fia ajándékozott. Černák Noémi Réka szavalata után leleplezték Simon Levente kőfaragó alkotását, a Szabó Tibor készíttette emléktáblát a templom falán: Mert jó az Úr, örökké tart szeretete és hűsége nemzedékről nemzedékre (Zsoltár.100,5). Černák Tímea szavalata után az énekkar színvonalas műsora következett. A megemlékezés a templom előtti kiskertben folytatódott. Ide került a Kálnay Tibor mérnök faragta kopjafa, leleplezése alkalmából az énekkar a Honfoglalás betétdalát adta elő. Černák Áron szavalata után az egybegyűltek megemlékeztek a nemzet nagy áldozatairól, a 13 aradi vértanúról is, végül elénekelték a himnuszt. Az ünnepi rendezvény szeretetvendégséggel ért véget.

Geršiné Szabó Márta, Léva

Csermosnya menti fesztivál

Szeptember derekán a Rozsnyói járás egyik – számunkra talán a legszebb – völgyében, Barkán másodszor került sor a Csermosnya menti fesztiválra. Az önkormányzat közösen a Dernőért Polgári Társulással és az MKP helyi szervezeteivel rendezte meg a XIII. Népzenei fesztivált. Icso Béla polgármester üdvözölte a jelenlevőket, majd Icsóné Fodor Valéria, a DPT elnöknője és Köteles László, a Csemadok országos alelnöke, az MKP Országos Tanácsának tagja mondott ünnepi beszédet. A DPT elnöknője hangsúlyozta az összefogás és az anyanyelvi oktatás fontosságát. Hisz abban, hogy erős gyökereink erőt adnak ahhoz, hogy megmaradhassunk, és sajnálatát fejezte ki a hűtlenek miatt, akik önként mondanak le a gyönyörű nyelvről. Közösségként csak addig létezik itt a magyarság, amíg ilyen rendezvényeink vannak, megőrizzük és támogatjuk ezeket. Barkán a régió néptáncosainak apraja-nagyja fellépett, énekelt a hárskúti, a jólészi és a várhosszúréti éneklőcsoport, a dernői Kincskereső és Borostyán néptánccsoport szórakoztatta a népes közönséget. Jó volt látni a ragyogó szemeket, a mosolygó arcokat, hallgatni a szűnni nem akaró tapsot. A szereplők idén sem okoztak csalódást, és az, hogy a csoportok bárhol szerepelnek, sikert aratnak, elsősorban a vezetőknek és a szülőknek köszönhető, akik önként vették pártfogásba őket, valamint a férjeknek, feleségeknek, akik megértik és támogatják az énekesek késő estébe nyúló próbáit, fellépéseit. A sok fáradozást kárpótolja az elismerés, amelyet a különböző versenyeken értek el, és a sok külföldi meghívás. Gratulálunk a Borostyán néptáncegyüttesnek és a Kincskereső folklórcsoportnak, hogy augusztus végén egyedüli magyar csoportként meghívást kaptak a Rejdován megrendezett 40. Gömöri folklórfesztiválra, ahol nagy sikerrel adták elő műsorukat. Felemelő érzés volt hallgatni a színtiszta szlovák közönség vastapsát, fogadni szlovák nemzetiségű barátaink gratulációit. A rozsnyói székhelyű Gömöri Kulturális Központ igazgatónője felajánlotta a több mint 50 táncost tömörítő közösség számára, hogy anyagi segítséget nyújtanak továbbképzésükhöz. Köszönjük, és ígérjük, hogy mindent megteszünk népi hagyományaink megtartásáért, nemzeti öntudatunk erősítéséért.

Icsó Józsefné, Dernő

Fájó emlék

A múlt század 70-es éveinek elején egyetemisták voltunk. Három magyar fiú, az ország különböző részéről a véletlennek köszönve, a diákotthonban egy szobába kerültünk. Hamar rájöttünk, hogy hasonló hullámhosszon vagyunk. A tanulással nem volt probléma. Vizsgáinkat első próbálkozásra sikeresen letettük. Irigyeltek is érte a csoporttársaink. Egy idő után már csak úgy neveztek minket, hogy a magyar trió. Ez különösebben nem okozott gondot, viszont hazánkban, az akkori Csehszlovákiában elkezdődött – mi az, hogy elkezdődött!, szélvészként tombolt – a politikai konszolidáció vagy normalizáció (ki hogyan nevezi). Erős politikai terror. Az élet minden területén megjelentek az államvédelmi szervek önkéntes talpnyalói, besúgói. Sőt mi több, ezek nyíltan provokáltak is. Látszatra ócsárolták a rendszert, hátha ráharap valaki. Egyre sűrűbb lett a levegő, torokszorító volt a lélegzetvétel. Esténként órákat beszélgettünk a kialakult helyzetről. A politikai vezetés minden erejével azon volt, hogy törvényessé tegye a nagy testvér 1968-as bevonulását. Forrt lelkünkben a düh, azt beszéltük egymás között, hogy még a madaraknak is korlátoznák a repülési magasságot. Valamit tenni kéne, hangoztattuk, de hamar rájöttünk, hogy ez lehetetlen, mi húznánk a rövidebbet. Ezért inkább az egyetem befejezését tekintettük végső célnak. Ezt a nagy lelki gyötrődést, amit szinte megvadult bika döfésének éreztünk, azonban valahogy enyhíteni kellett. Kutyaharapást szőrével alapon, erre az egri bikavért választottuk. Később már más esemény okán is a bikavérhez nyúltunk. Mindig volt egy üveg a szobán. Ez hozta, hogy csoporttársainktól megkaptuk az újabb ragadványnevet, így lettünk matadorok: Matador 1, Matador 2 és Matador 3.

Sokan szerettek volna bekerülni szűkebb baráti körünkbe, de ignoráltuk. Már a harmadik évfolyam téli vizsgáin voltunk túl, amikor születésnapi meghívást kaptunk egyik csoporttársunktól. Tudtuk róla, hogy szülei a rendszer hűséges szekértolói, sőt édesapja magas kerületi funkciót tölt be. Ennek köszönhette némelyik vizsgáját. De szülőket senki sem választhat, ezért úgy döntöttünk, nem illik visszautasítani a meghívást. Szép napsütéses áprilisi nap volt. Diáktársunk szobája tükörképe volt a miénknek, az ágy fölött polc, rajta könyvek, előadási jegyzetek, meg egy plusz, a polc ablakhoz közelebbi végén üvegből készült kisméretű Lenin-mellszobor trónolt. Az asztalon szigorú katonai sorban három üveg bikavér várt kinyitásra. A tárt ablakon át kellemes tavaszi illat árasztotta el a szobát. Jó hangulatban folyt a társalgás, mígnem egy hirtelen ajtónyitással megjött egy újabb meghívott. Kész katasztrófa. A huzattól becsapódott az ablakszárny, és leesett a Lenin-szobor, közvetlen az ágyra. Síri csend lett. Az ünnepelt megmerevedett, szája széle hófehér lett, úgy nézett ki, mint egy cirkuszi bohóc, akit fellépés előtt kifestettek. Pár perc csend után dadogva megszólalt:

– Még sze-szere-szerencse, hooogy nem tö-tö-rt össze. Ez a szob-or üvegből van fújva. Belül üres.

Ekkor bekattant Matador 1, beállt nála a rövidzárlat, és monológba kezdett:

– Szóval azt mondod, hogy ez a fej üres? Jól nézünk ki, a mi fejünket tömik a nemzetközi munkásmozgalom, a tudományos kommunizmus és a marxista filozófia elméletével, Lenin elvtárs feje viszont üres. – Nem lehetett őt leállítani. Mint egy felhúzott verkli, csak fújta. – Mondd csak, nagyvezér, hogyan sikerült üres fejjel behülyíteni majdnem a fél világot?

Ez már több volt a soknál. Karon ragadtuk, és távoztunk. Lassan kezdtük elfelejteni ezt a kellemetlen esetet, amikor az egyik előadásról hivatták Matador 1-et a dékáni irodába. Mikor visszajött, hiába kérdeztük, mit akartak tőle (bár sejtettük), nem felelt.

– Jobb, ha nem tudjátok, maradjatok ki ebből.

Két nap múlva összepakolt, és így búcsúzott:

– Senkit ne kérdezzetek, még véletlenül se keressetek, vigyázzatok magatokra.

Külön-külön megölelt, és emelt fővel távozott. Tanulmányaink további szakasza már nem volt az igazi. Végre eljött a diplomaosztás ideje. Boldogok voltunk, de engem erős hiányérzet gyötört. Matador 1-nek is itt lenne a helye, jobban, mint egyeseknek. Szétszéledtünk. Mindenki ment a saját útján. Majd 1987 nyarán kaptam egy feladó nélküli, budapesti bélyegzővel ellátott levelet. A levélben csak ennyi volt: „A michigani tónál ózondús, kristálytiszta a levegő, és magasröptűek a madarak. Aláírás: Matador 1, környezetvédelmi felügyelő. Ui.: Én már legyőztem a bikát, és ti?”

Ezt a történetet egy ismerősöm mesélte.

Szabó István, Kassa

Kedves Vasárnap

Kedves főszerkesztő asszony, tisztelt olvasók! Mivel nem is olyan régen látogatásukat tették nálunk, és boldogan fogadták a hírt, hogy babát várunk, úgy gondoltam, a nagy eseményről beszámolok! 2013. október 3-án világra jött kisfiunk, Dániel. Az egész nagyon gyorsan zajlott. Szeretnék minden kismamát megnyugtatni, hogy nem kell félni a szüléstől. Emlékszem, amikor a kislányom, Antónia a világra jött (nem volt könnyű!) egy amerikás orvos nagybácsi így vélekedett a szülésről: „beautiful”. Na persze, gondoltam magamban, ha tudná! De most bátran mondom, gyönyörű volt a szülés, és nem kellett hozzá semmi más, csak a Jóisten és egy jó orvosi csapat, na és persze egy anyuka, aki mosolyogva várta, hogy végre karjában tarthassa gyermekét. Szeretném megköszönni a királyhelmeci kórháznak, Dr. Pataky Zoltának, minden orvosnak, nővérkének, akik mindenben a segítségünkre voltak, és úgy térhettünk haza, mintha egy kiránduláson vettünk volna részt, ahol kaptam egy drága kincset.

Iván Anita, Mátyóc

*

Szeretnék mindent megköszönni Krnčan Józsefnak. Nagyon nagylelkű volt két alkalommal is velünk. Sok mindent kapott a családom tőle, s amit mi nem tudtunk felhasználni, továbbadtam oda, ahol szintén hasznát vették. Így ők is köszönik szépen énáltalam. Most már nem mondhatja nekem senki, hogy ebben az országban csak önző, kapzsi emberek élnek. Igenis vannak olyanok, akik, ha tudnak, segítenek. Ilyen ember Krnčan úr is. Kérni fogom a Jóistent, hogy vigyázzon rá és a családjára, hogy tovább folytathassa ezt a szép és önzetlen segítséget. Remélem, még lesz szerencsénk hozzá.

S. K., Ipolybél