A Szórakoztató Főosztály volt a műsor gazdája, közelebbről annak vezetője, Fellegi Tamás. Akkor már szinte naponta került elő a téma, Fellegi nyilvánvalóan nagyon akarta, hogy legyen már egy ilyen. A mai napig sem tudom, mi volt a legfőbb motívuma (egyébként „buldózernek” becézték a háta mögött), de hol személyesen, hol telefonon keresett, és akart hallani az általam az USA-ban látott – igencsak nagyszámú – ilyen műsorról mindenféle részletet. Mi a titok, mitől ilyen népszerűek ezek, és hogyan választanak a feladatra alkalmas műsorvezetőket? Az én alkalmasságom nála elsősorban abban állt, hogy épp akkor érkeztem vissza, nyilván a legfrissebb példákat is láttam, a legújabb trükköket is ismerem.
Csakhogy én nem láttam semmi különöset Az előző írásomban már elmeséltem, miért nem akartam hazahozni egy mintát, miért nem akartam a talkshow hazai „elsője” lenni. A jelek szerint ez senkit nem érdekelt. Találjuk ki, induljunk el! S hirtelen megszületett egy forma az amerikai talkshow mintája nyomán, ami egyetlen elemében sem hasonlított arra, amit én odakint láttam, és aminek megvalósítása ellen küzdöttem.
Mondok példákat, nehogy azt gondolják, hogy csak a szám jár. Odakint a talkshow szervezett közönség előtt zajlott. Ezeket vagy hazai turistacsoportok tagjaiból alakították úgy, hogy az utazási irodák már kiadott programjuk egyik legvonzóbb pontjaként hirdették: „Látogatás a Dick Cavett Showban!” Különleges csemege volt, mondjuk, egy montanai turistacsoportnak, hogy személyesen jelen lehetnek egy ilyen csoda megszületésénél. Tetejébe nemcsak ott üldögélhettek a felvételen, közvetlen közelről láthatták a történteket, de volt még más is!
Ha a lámpa villogott, tapsolniuk kellett, ha derültségre volt szükség, azt is jelezte a lámpa. Tehát a kiválasztottak nemcsak vendégei, hanem cselekvő résztvevői is voltak a shownak.
Mit utáltam én ebben? A lámpa parancsára rendelt tetszést vagy derültséget, azaz a műviséget. Honnan tudhatnám ilyenek eszközök jelenlétében, hogy mi igazán jó, mit tapsolna meg igazán a néző ott a stúdióban? Vagy mi igazán szellemes, ha azt is vezényszóra kell ünnepelni?
Így lett a lassan alakuló „magyar tóksó” helyszíne egy jószerivel üres klubszoba, ahol az égvilágon senki sincs, csupán a két beszélgető személy. Senki más – még a kamerák és kezelőik sem! Kezdettől fogva úgy intéztük, hogy egyórás beszélgetésünk vendége híres vagy különlegesen érdekes legyen. Vagy mind a kettő! A beszélgetés pedig ne maradjon a felszínen, hanem legyen mélyebb, ismerjük meg őt sokkal jobban, és ne csupán szórakoztató, bulváros traccs legyen.
1972-t írtunk, nagyjából tizennégy éve indult el a nagy misztérium, a televíziózás. A nézők száma évről évre nőtt, de nagyon kevés volt az, aki már megszokta a csodát, akinek természetes volt, hogy a világ a szobájába jön. Aki pedig beléphetett a csodák házába, a tévébe, azt bizony már a kapu előtt elfogta az izgalom, a lámpaláz. Még az úgynevezett profik is tudtak izgulni egy-egy felvételen. Hogyan lehetne ezt, ha nem is megszüntetni, de legalább minimumra csökkenteni? Ha végtelen egyszerűvé tesszük magát a találkozást. Minél kevesebb „benti” emberrel legyen dolga, ne igazgassák, idomítgassák a gép előtt, minden legyen nagyon egyszerű. A korabeli – valljuk meg, elég szegényes – kis tévénkben ezt lehetett legkönnyebben létrehozni.
Röviden: egy kis klubszoba, dohányzóasztal két oldalán egy-egy kényelmes szék, egy kis tálaló, benne hűsítők és poharak. A vendég csupán a beszélgetőtársával találkozik, már a bejáratnál, és együtt indulnak a stúdióba, de a felvétel már az oda vezető folyosón elindul (amit a vendég nem vesz észre, mert a kamerát elrejtettük). Belépnek a klubszoba (díszlet) ajtaján, és a beszélgetés megkezdődik.
A többit legközelebb – ha még bírják.
Errata
A címben szereplő szó valami olyasmit jelent: „Hibajegyzék.”
Éppen ebédeltünk. Ennek ugyan semmi köze nincs ahhoz, amiről írni szeretnék, talán legfeljebb annyi, hogy ha ízletes és jó, amit kaptam, akkor szinte gépiesen lapátolom be, nem nézem, mi kerül a kanálba vagy a villára. Ilyenkor gondolkodom, jobbára arról, amit éppen étkezés előtt csináltam. Most is így történt. A Tóksó 2. címet viselő tárca foglalkoztatott. Az, amelyik éppen elkészült, és elküldtem a Vasárnapnak. Ezúttal még jókor, időben. Nem okozok korai szívpanaszokat a főszerkesztőnek, aki csendes hangon, higgadtan szól a telefonba: „Holnap megy nyomdába a lap…” Ilyenkor erőm minden maradékát összeszedve leülök, és írom-küldöm. Legutóbb a Tóksó 1. után a Tóksó 2.-t.
Ebben a pillanatban csapott belém a villám! Uramisten, hisz amiről írtam, az nem a Tóksó, hanem az Ötszemközt! Sőt: az előző tárcám is az Ötszemköztről szól! Vagyis minden szóról szóra igaz, csak éppen egy másik – ugyancsak több mint 50 éves – műsoromról regélek itten.
Bocsánat, kedves Olvasó, elment az eszem. Nagy lehet a baj... Éppen tegnap állt mellettem egy koncert dobogóján egy kiváló ifjú művész a hegedűjével, amikor én – a felkért riporter – így kezdtem a beszélgetést: „Mi döntötte el, hogy Ön a zongorát választotta?”
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.