Negyedszázadot áldozott a Nefelejcs társulásnak, őszinte szívvel, teljes odaadással. Madarász Ildikó nélkül nem létezne a szenci intézmény, amely a fogyatékkal élő gyerekekről való felügyelettel, gondoskodással nagyon sok családnak nyújtott és nyújt segítséget.
A sérült családtagok nagy része állandó gondoskodást igényel, és ez rendkívüli terhet ró a szülőkre. Akikre ezt mérte a sors, azok jól tudják, mennyi és milyen nehézségekkel jár családban nevelni a testi vagy szellemi fogyatékos gyermeket. Társadalmunk, bármennyire dobálózik minden politikai garnitúra szociális intézkedések sorával, e téren még mindig sántikál, a körülmények csöppet sem ideálisak. Sőt! Még manapság is kevés a nappali foglalkoztató intézmény – magyar meg pláne –, pedig nagy szükség lenne rá, hogy a fogyatékkal élő családtag ne kényszerüljön bennlakásos szociális intézménybe, együtt maradhasson a családdal, ugyanakkor a lakásba bezárt szülők lélegzethez jussanak, a rájuk háruló terhek enyhüljenek.
Mikor alakult az intézmény? Miként működtek az elején? Hogyan lett állami intézmény? Kivel vágott bele Ildikó a Nefelejcsbe? Miért maradt egyedül? Mikor költöztek a Nefelejcs új épületébe? Mi mindennel kellett megküzdeniük? Hányan járnak jelenleg a Nefelejcsbe? Kinek adta át a stafétabotot? Kik segítenek nekik?
Ezekre a kérdésekre is választ kapnak, ha a már megvásárolható Vasárnapban elolvassák Urbán Klára interjúját.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.