Fotó: Tuba Máté archívuma
Aki válaszol: Tuba Máté humánökológus
Az emlékeim között kutatva egy hat-hét éves korom környéki karácsonyi kép dereng fel. Ha vizsgálom, mi volt benne igazán különleges, talán az, hogy nem volt benne igazán semmi különleges. Épp nem történt semmi. A cselekvés nélküli, békés létezés percei az egész család számára. A nappali mélybarna parkettáján játszottam a kis játékvasúttal, amit frissen csomagoltunk ki a fa alól, halk és kellemes karácsonyi zene szólt, a testvéreim körülöttem játszottak teljes nyugalomban és elmélyedésben, a szüleim a kanapén olvastak, csend volt, béke és nyugalom.
Meghittség, béke… olyan fokú teljesség, amibe azóta is, mint az egyik legkedvesebb gyermekkori emlékembe kapaszkodom. Nagyon szép gyermekkorom volt, igazán hálás lehetek érte. Mégis, azok a percek valahogy kiemelkednek belőle. Akkor éreztem igazán azt, hogy puhasággal és melegséggel ölel körbe a világ, teljes és megkérdőjelezhetetlen biztonságélményt nyújtva – úgy képzeltem, hogy akkor, abban a pillanatban, éppen minden földlakó számára.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.