Bánsági Ildikó, színpadra várva

Színházi tető most egyébként sincs a feje fölött. Hét év után szerződést bontott a Nemzeti Színházban. Megelégelt sok mindent. A leginkább azt, hogy behömpölygött a szakmájába a politika. Hogy elveszni látja a színházcsinálás örömét. Hogy mint a ringben, az erős az ő pályáján is maga alá gyúrja a gyengébbet. Szerepeit egytől egyig leadta, új feladat pár hónap múlva az Operettszínházban várja. Film is lesz, Csányi Sándor rendezi majd, csak ki kell várnia. Nem aggódik, inkább pihen. Most legalább nem kell éjjel-nappal rohangásznia, mondja.

„Tavasszal könnyebb volt, mert magaságyást kellett építeni a kertben. Paprikával, paradicsommal, cukkinival és mindenféle fűszernövénnyel bíbelődtem, meg rengeteg virággal. Most nehezebb hetek vannak mögöttem. Rakodtam, tettem-vettem. Betakartam a kis medencémet egy fekete ponyvával, megküzdöttem a sok falevéllel. Mindig akad munka a ház körül. Reggel aránylag korán ébredek. Nem tudok jól aludni, s akkor eltökörészek egy darabig. Jövök-megyek a házban. Első kávé, második kávé, életet kell lehelnem magamba. Már az is furcsa, hogy nem kell mennem sehova, legfeljebb kirándulok a kutyámmal. Aztán az is beáll néha. Unalmassá válik egy kicsit. Mindennap ugyanaz. Örültem, mert volt egy szinkronom nemrég. Helen Mirrent nem hagyhatom ki. Én vagyok a magyar hangja. Amíg dolgoztam, elvittem a kutyámat egy parkba, ahol a társaival jól kiszórakozta magát. Ha itthon indulok el vele, azt a távot lemérem. Naponta minimum két kilométert gyalogolok. Le a völgybe, fel a dombra. Olyankor meg is lódul az idő. Közben kitalálom, mit fogok főzni, mit csinálok délután. Elolvasom az újságokat, meghallgatom a híreket, és már be is sötétedik, amit nem szeretek. De ez mást is lehangol, nem csak engem. Ja, és van egy kis pianínóm, bár nincs felhangolva, mert kuplerájzongora volt valamikor. Két gyertyatartó állt rajta sárgarézből, amit átalakíttattam elektromosra. Így is nagyon szép, olyan polgárias. Az Operettszínházba hívtak egy készülő darabba, a Nine-ba. A zenei átadás már megvolt, most itthon ütögetem a billentyűket, hogy megtanuljam a dalokat. Nemsokára meg kell mutatnom, hol tartok.”

Ez már a holnap zenéje. A múlt az első filmjeinek egyikével, a Rényi Tamással forgatott Makrával merül fel köztünk, amely az ötvenes évek világát idézte meg egy kiegyensúlyozott életre vágyó ifjú szakmunkás által. 1972-ben készült a film, Bánsági Ildikó akkoriban vette át színészi diplomáját. Egy kihívóan érzéki nőt formált meg, aki elutasítja a főhős házassági ajánlatát. Tehetsége már akkor szikrázóan ragyogott.

„Én ezt nem tudtam magamról. Eredetileg egy harmincöt év körüli nőt kellett volna játszanom, csakhogy én jóval fiatalabb voltam. Nem is értettem, miért engem hívtak ki próbafelvételre. De miután megnézett a rendező, azt mondta, nem érdekli, hány éves vagyok, én fogom csinálni, és kész. Később az is megtörtént, hogy már eldőlt, ki játssza a szerepet, mégis kihívtak, mert látni akartak. Én meg, ha már ott voltam, megmutattam, mire vagyok képes. Örültem, ha tetszettem. Legalább megismernek, gondoltam.”

Gábor Pál filmjében, a Hosszú vágtában angolul játszott John Savage partnereként, aki Milos Forman legendás Hairjében Claude Bukowskit alakította. Bánsági Ildikó játéka mellett azonban egyszerűn elhalványult az amerikai sztár.

„Vittek le a Hortobágyra autóval, még mielőtt forgatni kezdtem volna, hogy ismerkedjek meg a partneremmel. Teljesen odavoltam. John Savage és én! Két percig beszéltünk, és elviharzott egy lovon. Ennyi volt a megismerkedésünk. Aztán elkezdtük a munkát. Éjjel vittek, taxival. Útközben bevettem az altatót, hogy a hajnali kezdésig pihenjek egy kicsit. Johnny elé egy idő után már le kellett rakni egy dobozt, hogy csak addig menjen, ne tovább. Mondta a szöveget, hirtelen gondolt valamit, és elvágtázott a pusztába. Nem nagyon tartotta magát a rendezői instrukcióhoz. Erland Josephsonra végig felnéztem a Hanussenben, Szabó István filmjében. Eleinte zavarban is voltam. Rögtön az első napon ágyba kellett bújnom vele. Szerencsére gyorsan felvettük a jelenetet. Akkor én már három hónapos terhes voltam Katával.”

Kata: Gáspár Kata, aki két rendkívüli tehetségű művész lánya, hiszen az édesapja Gáspár Sándor. A 200 első randi című sorozatban kétszázszor bebizonyította: helye van a pályán, nem kell már aggódni érte.

„Baromi nagy megkönnyebbülés a szívemnek, hogy Kata valóban tehetséges. Tizenöt éves volt, amikor az Apám beájulna főszerepét játszotta. Vagy ezer lány közül választották ki őt a szerepre, de csak akkor derült ki, hogy kinek a lánya, amikor már csak öten vártak a rendező végső döntésére. Iszonyúan izgultam érte a moziban. Mi lesz, ha nem tetszik, ha nem lesz olyan jó? Akkor mit csinálok? Borzasztó lett volna szembesülni azzal, hogy sajnos… de azt kellett mondanom, hogy jaj, de jó! Utána meg is bántódott szegénykém, mert meghatódottságomban egyetlen szó sem jött ki a számon. Nem mondtam neki semmit, mert örömömben sírógörcs fojtogatott. De ugyanígy voltam vele akkor is, amikor a Thália Színházban a Kötél a Niagara felett című darabban játszott. Ott is kikészültem lelkileg. A végén azt mondtam, ha meghalok, az legyen előttem az utolsó kép, ahogy peregnek a könnyei a szerepben, és csak mondja, mondja, hogy átjutunk, átjutunk a hídon! A fiamban, Gergőben is ott a tehetség, méghozzá elementáris erővel. Elmentem megnézni őt a kaposvári színházban, ott zenélt egy darabban, ő volt a kappelmeister… de utálja, ha ezt mondom! Pedig dobosként övé volt az első takk jel, és az utolsó is. Tőle is úgy jöttem haza, hogy hol folyt a könnyem, hol kacagtam a boldogságtól. Ittam a kávét, ettem a szendvicset, és azt mondtam, rendben van minden! Gergő kiskora óta zenél. Másfél éves volt, amikor szájharmonikát kellett venni neki. Péterfy Bori együttesében is ő dobol. Neki ez az élete. De most koncert sincs. Kata elment a Pesti Magyar Színházból, én felmondtam a Nemzetiben, mind a hárman a folytatásra várunk.”

A Vígszínházból is akkor ment el, amikor már nagyon szenvedett. Marton László volt az igazgatója, ő volt, aki marasztalta, de 1987-ben már úgy érezte, betelt a pohár. Pontosabban: egyre üresebbnek látta. Az utolsó négy év már nem igazán termett neki. Csak A tizedes és a többiek Szásájának tudott szívből örülni.

„Jöttek volna a nagyasszonyszerepek, mert akkoriban halt meg Ruttkai Éva, de én valami másra vágytam. Schwajda György Csodájában, a József Attila Színházban, Garas Dezső rendezésében, Törőcsik Mari és Gáspár Sándor partnereként én voltam Veronika, a proletárasszony. Királynők, nagyúri dámák és makrancos kis hölgyek után egy mindenbe beletörődő feleség. Irgalmatlanul örültem a lehetőségnek. A József Attila Színházban sem akartam bezárni az életemet. Én az utolsó pillanatig ott maradok, ahol reménykedhetek. De ha eljön a végső pillanat, akkor már nem lehet visszatartani.”

A Nemzeti Színházból sem jött el üres kézzel. Az ügynök halálában Lindát, Willy Loman jólelkű feleségét játszotta. Goldoni vígjátékában, A régiséggyűjtő családjában, amely Házasság Palermóban címmel szerepel a repertoáron, Isabella grófnő volt. A Macskajátékban Giza, a Rocco és fivéreiben Rosaria, öt fiú energikus anyja, vérbeli olasz Mamma. Ez utóbbiként 2019 őszén a szentpétervári színházi fesztivál közönsége is láthatta. Kérdezem, hogyan fogadta orosz nemzetiségű édesanyja a hírt, hogy a szülőhazájában is nagy sikerrel játszotta a szerepet.

„Ő már akkor nagyon beteg volt, nem tudta felfogni, miről mesélek. Hoztam neki ajándékot, oroszul beszéltem hozzá, hogy Mámá, nu sto étá, kak názivájétszá? Már nem volt abban az állapotban, hogy kommunikálni tudjon velem. De jártam én a hazájában akkor is, amikor még ereje teljében volt. Moszkvában, a Művész Színházban, Tbilisziben, és még Szuzdalban is. Szentpéterváron egyébként fél nap alatt, annyit gyalogoltam, hogy a lábam két kisujján fekete lett a körmöm. Le is vált szépen, aztán helyrejött. Nem volt sok időnk, mert próbálnunk kellett. Tulajdonképpen ott lett teljesen kész az előadás. Udvaros Dorottya harcolta ki, hogy este tíz után már ne dolgozzunk. Elmentünk egy pubba, megittunk két-három whiskyt. Ment egy Tina Turner-szám, elkezdtem énekelni, és az ottaniak azonnal csatlakoztak hozzám. Nagy élmény volt ez is. Két előadást tartottunk, egyetlen szabad délelőttünk maradt. A nyelvünket nem értette a közönség, mégis jöttek velünk, éreztem a szeretetüket. Igen, a fél lelkem orosz. Nagyon sokszor sírtam, ha náluk valami baj volt. Nem értem, hogy lehet ez? Kérdeztem Katát, a lányomat, hogy érez-e ő is valami hasonlót. Azt mondta, nem. Szuzdalban is, amikor felgyalogoltam egy domb tetején álló templomba, és megszólalt a kórus, igaz, nem az égből, hanem magnóról, én azon is majdnem elájultam. Lent, a domb alján meg tangóharmonika szólt. Esküvő zajlott. Attól is úgy meghatódtam! Márciusban halt meg az anyukám. Katával rendezgettük a dolgait. Kezembe akadt egy cirill betűs szöveg. Te ezt érted? – kérdezte a lányom. Igen, olvastam is belőle, bár nem volt egyszerű faladat, hiszen nem használom a nyelvet.”

Monica Vitti szerepét játszotta egykor a Szerelmeim című darabban, nemrég Meryl Streepét a Mennyei hangban. Most majd Sophia Loren szerepével kell megbirkóznia a Nine című musicalben.

„Nem azért fáj a szívem, hogy otthagytam a Nemzetit, hanem mert talajtalan vagyok. Sajnos nem tudom kikiabálni magamból. Kivel? Kinek? Ezt öntsem a gyerekeimre? Nekik is van gondjuk. A kutyám és a macskám… ők hallgatják a sirámaimat. A szentimentalizmusomról meg annyit, hogy régen nagyon jókat tudtam zokogni egyedül is, de most már nem megy, és ez is rossz. De nincs olyan nagy baj. Élek. Megvagyok. Várakozom.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/8. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene