A szavak erejében hiszek, nem a fegyverekében

Meg a gyerekeknek. Meg az ifjaknak. Hogy úgy mondjam, a tanulóifjúságnak. Hogy mért végre akkor, ha sem Friderikusz, sem gyerek, sem tanuló, főleg ifjúság nem vagyok? Mert Hegyi Zsuzsával ellentétben, akinek az ősz jelenti a csodát, nekem ez. Mert annyira talán iskolába sem szerettem járni, mint ő, szóval már akkor jobban örültem a bizonyítványosztásoknak, mint a tanévnyitóknak, meg a zavartalan alhatásoknak, hogy nem suttogott fel apám hajnali 5 előtt 10 perccel, hogy kelni kell, mindjárt indul a vonat. Aztán is, ilyenkor mindenki szabadságra ment, lecsendesedett, -lassult a munka, megszűnt a kapkodás, nem kellett gyerekkel kelni korareggel, arról nem beszélve, hogy kicsit kiürül a város, legalábbis az ablakunk alatti forgalom jócskán enyhül, csendesebbek a reggelek, nyugodtabbak az esték, mindenki valahol máshol van, máshol hangoskodik, máshol szemetel, máshol szennyezi a levegőt.

A béke oldalán állok tehát én is, és nem csak a békesség kedvéért, hanem tényleg. Soha nem tudnék például megtámadni senkit. Nemhogy az otthonába nem tudnék berontani senkinek, és elvenni tőle, kitessékelni őt belőle, hanem ha tőlem vesznek el valamit, azt sem tudnám erőszakkal visszaszerezni.

Én már csak ilyen vagyok, még mindig a tisztességben, a szavak erejében hiszek, nem a fegyverekében. Azt viszont sejtem, hogy ha engem támadna meg valaki, annak nem József Attila Ódáját kezdeném el szavalni, hanem valószínűleg az összes kéznél levő fegyverem bevetném.

Mi lehet nálam kéznél más, mint a tíz körmöm, az öklöm, az összes saját fogam, a ritiklim, az jó, mert általában igen nehéz, súlyos kulcscsomóktól, könyvektől, mappáktól terhes, azzal jót oda lehetne sózni egy támadónak… Szóval én a béke oldalán.

És ezzel a habitusommal visz a vonat, megyek utánad, mondanám, de nem mondhatom, mert ő visz, mégpedig Mónikához, a fodrászomhoz Somorja felé, s az út mindkét oldalán sötétebbnél sötétebb tekintetű férfiak merednek rám, esetleg jó magasról lenéznek önelégült, arrogáns mosollyal szájuk szegletében, hogy akkor most aztán ők onnan garantálják nekem a biztonságot meg a kétszáz eurót (azt nem nekem, de azt is valakiknek). És hogy ez a normális. Aha, miután pofon vágtak egy-két asszonyt, megszereztek egy-két vagyont, ők a biztos erő – a biztonság erejére már ne számítsunk tehát. A lényeg, hogy itthon vagyunk, így vagy úgy, mindnyájan, de lesznek, akik rendet tesznek, ha valakiről úgy ítélik meg, ő még sincsen itten otthon.

Arról a múltkor olvashattak nálunk, hogy a köztársasági elnökünket is micsoda atrocitások érik, hogy halálosan fenyegetik őt, a lányait, biztosan ugyancsak a béke oldalán álló normális férfiemberek. Aztán pár napra rá, azzal kezdődött a vakáció, hogy egy megszállott rajongó bozótvágó késsel kaszabolta le Dubnica nad Váhomban rajongása nőjét, mert az nem őt, hanem a férjét és a gyerekeit szerette, ugyanaznap Magyarországon egy férj ugrott idegességében felesége nyakára, biztos vagyok benne, hogy a béke szándékával, csak épp szegény megfulladt. Ki más, a feleség. Másnap meg újabb, aztán megint újabb hasonló történet, mi meg nézzük némán ebben a békességes vakációs időben az útszéli férfiak ábrázatját, és már meg sem kottyan, hogy felelősségre soha senkit nem vonnak, már a vállunkat sem rándítjuk, rászavazunk majd valamelyikre gondolkodás nélkül, amelyik többször tolta az arcát a képünkbe, akinek a legtöbb a pénze. És aki azt állítja magáról, hogy ő a normális. Pedig hányszor, de hányszor beigazolódott már, hogy pont azokat nem szabad komolyan venni, akik magukat fényezik, az ilyen mindig az erő biztonságával lép fel, a biztonság erejéről meg fogalma sincsen. Különben nem a saját képébe ölné a pénzét, nem a másságban óhajtana rendet tenni, hanem azok mellett lépne fel, akiket zaklatnak, a zaklatókat üldözné, nem a más véleményűeket. A gyengébbet gyámolítaná, ha már.

A béke nevében.